(a szociológus[nő] leveleiből)
Esendőek, gyöngék a drága fiúk.
Úgy áldozzák föl húgukat, öccsüket,
apjukat, anyjukat is, az édest,
mintha csak a sarki sorsjegyárusnál
hagytak volna néhány forintot.
Mint vastag bőrű mocsári állatocskák
fújtatnak és sütkéreznek a jelenben.
Űzik, hajtják a rögtön elejthető zsákmányt.
Szaporán kapkodnak dicsőség és levegő után.
S panaszosan bőgnek olykor, ha az imádott
és félt Isten langy fuvallata nem az ő
besározott, eltorzult arcukat cirógatja.
Sem emlékezetük, sem látásuk előre.
Tompán és vakon a hic et nunc cukrozott
lőréjét vedelik. A maguk élete épp elég
teher. Dehogyis akarják a múlt fájdalmas
dombjait kíváncsi régészként föltárni,
vagy kemény rajzasztaloknál a jövő
ábrándjait belekarcolni mások szívébe.
Ők a most napról napra élő szegénylegényei.
Isteni cuccokban is boldogtalanul lemaradtak.
Az “ez van” cinikus terjesztői.
A ragály köpenyébe bújt fiaink, testvéreink.
Egy ország kérdőívén a legjobb, legmegbízhatóbb
lakossági konstans-állományba sorolt egyedek.
Számuk a masinákon bemérhetetlenül forog.
< vissza Tékozlók imája (új versek) (a Múlik a jövőnkből) verseskötethez