A lámpafény imbolygó ködében
felforrósodtak a jégverem szobák,
s velem olvastak hajnal-reggelig
az álmos birsbefőttek mögött is
nagy álmú ember-geológiák.
Ahogy a mélység kútjai buzogtak,
azok a Németh László-éjszakák! –
az ősziek, a téliek,
amikor a hű csillagok nyomán
írók rajzottak: újak, régiek.
És micsoda nagy mondatokból
olvadt ki a magyar Géniusz
veleje-zamata,
szurok-ezüstje,
sorsverte színe-java!
De profundis szólva szót
virrasztott velem
a földim-Berzsenyi,
meg az erdélyi sziget
árva Bethlenjei.
És időben aztán egyre közelebb
Széchenyi, Kemény és Katona,
de legelöl:
Ady és Móricz maga,
kiben még csodált kortársat talált a parola.
Így vezetgetett engem is:
kései didergő diákot,
szemet gyötrető lámpafénynél
szólt a romolhatatlan katedráról:
fedezzem föl a világot!
Mert az agyvelő lángja
bevilágított csalános erdőt,
szűk magyar horhosokat,
zsombékban, sziken még termőt
keresett és talált is sokat.
Iránytűjének mágnesében
mindig a szellem csillag-súlya állt,
ezért az organizátor hős igyekezete,
hogy halálai közt hányszor győzi le a halált:
bizonyság rá a Tanú 17 füzete.
Egyszer memoriterként megtanultam
beköszöntőjét, sokáig betéve fújtam
ezt a csakazértis, bátor nagy lélegzetet,
ahol a lélek a mondaton túl van,
s az ész már mindennel számot vetett.
A szív meg leszámolt eleitől fogva,
idővel, bajjal, üldözőkkel:
a férfi a halál suhogó árnyékában élt,
bár igazán sose halt meg,
de azért jobb és értőbb utókort remélt!
< vissza Ezredváltó, sűrű évek verseskötethez