Eljött hát
félelmes világvégi fényjelekkel
eljött a hó
éjfekete szemű hónál fehérebb
arcú asszonyt küldött maga előtt
és eljött a vágy tavaszi hó ízére
remegő húsára
titkolva mégis
remegtünk sírtunk forgolódtunk
részegedtünk
hogy a jelenés tébolyát
tovaűzzük
de nem lehetett
mert szemében ott a sötétséget hordó
hatalmas fény:
őrülten szelíd asszonyi nézés
roskadoztunk a fénytől
– künn a fenyők hótól recsegtek törtek –
roskadoztunk és féltünk
a magunkban dörömbölő tétova gyilkostól
(egy festő valószínűtlen fényeire is gondolok
az emberpár alvónak tetsző arc-ikre átfénylik
amikor elemzem a történet nélküli csodát)
azt álmodom
egy gyertyával botorkálok valami kastély
örök sötétségre ítélt labirintusában
és szólítgatom hangtalanul
hóval kopogtatom halántékomat
mintha szobáját leltem volna fel
gonoszul elárulva hogy tudom:
ott van az ajtó mögött
< vissza Tékozlók imája (új versek) (a Múlik a jövőnkből) verseskötethez