Arcok
szemek
tekintetek
sorra nyílnak
mint az ablakok
barátaim
higgyétek el
ők mind élnek:
egy se halott!
Élnek és az arcuk fényes
a szívük meg velünk dobog
egy Föld nevű csillag
ilyenkor jobban világít
és gyorsabban forog!
Amikor a nagy
őszi ragyogásban
örökre októbert írunk…
S talán örökre kedd van
és a boldogságtól
könnyezünk sírunk!
Hányszor de hányszor elmondod
örökre… mindörökre… kedd!
Csak ez a nap őrzi meg neved
már halálodat is rábízhatod.
És országos napsütés van
a kitárult temetőkapukban
még várakoznak ránk
a fehér krizantémok.
Miközben hömpölyög
vonul az ifjúság
rendezett sorokban
kart karba öltve…
méltósággal vonul…
Nézi a komor város
fél s talán ekképp latolgat
mit kíván tőle majd a holnap
s mit ez a megáradt elevenség
hogy látványát megörökítse
vagy mélyen szívébe rejtse…?
ha fia lánya most helyette lép
feltartóztathatatlanul
és romolhatatlan
fénylő arccal
szinte már időtlenül
ahogy a kép is kinagyul
talán már örökre így:
örökre halhatatlanul!
És a jelszavak
mint a sistergő
gyújtózsinór
körbefutják
még patyolat
fiatal testét
hogy majd
a láng kicsapjon
szemében a vágy
fellobbanjon
azon az estén
mikor az első csepp
vére már
lehullt a kövezetre:
legyen hát
szabadság-illatú
s áttetszően tiszta
e különös
vérkép-minta…
Legyen új vérszerződés!
mert titokban mintha
évszázadok óta
semmi másra
csak erre a békés
honfoglalásra
erre a napra
készült volna!
Népvándorlást
idéző mámor
zúdul át
a lapító csöndre
szoktatott utcákon
száll magasan
annyi megszentelt
árva dallam
Himnuszol
könnyezve énekel
sok boldog ifjú ember
esküszik az esküszünk-kel
verseket röptet föl magasra
ahol a magyarok Istene lakik
frissen kibomló zászlók
lengő hajába kapaszkodik
és senki nem beszél halálról
pedig már morajló
fegyverzaj hallatszik át
a Duna túlpartjáról…
Megigéz fénylő arcuk
lám a lélek és lelkesültség
mily káprázatos ikerpár
együtt: őszinte Isten-oltár!
Mi volt a legszebb rajtuk?
távolból izzó örökmécsek
delejező gyönyörű fények
soha annyi nevető szempár
s a fogak vakuját
villogtató sok ezer száj
külön tanulmány…!
Azzal tüntettek
mint a szentek
csak énekeltek
és mentek mentek
hihető és hihetetlen
de Föltámadott a tenger
hullámzott tombolt
a föld is rengett
és az utca megnyílt
hullott megannyi fölös díszlet
zászlóból kivágott címer
tetőkről vörös csillag
levetve minden ócska billog!
a düh is olykor bevillant…
Átrendezve a város
mint a színpad
új felvonás jön
s benne új had
kezükben már ott lobog
a címerét vesztett zászló
jár körbe és kézről kézre
s ahogy ketten kinéznek…
kidugják fejüket
a kerek vászon-nyiladékon
a pillanat a nagy varázsló…
nem felejthető kép lett:
a forradalomból egy idézet!
És mennyi régtől várt varázs-szó
szabadság igazság… béke
és a másik serpenyőben
önkény… zsarnokság sötétje
aminek most már végre vége!
Szavakon túli szókkal:
fénnyel íródik lelkünk egére.
– – –
Láttad azt a lányt
szemét elkapta már a láng!
Szerelmes volt egy diákba
sokáig hazavárták
de hiába.
Ősszel legszebbek a lányok
hajladozó gyönyörű lángok…
Egyik csak a zászlót lengette
a másik meg énekelt mellette!
A harmadik?
Ki tudja mit tett
csak gyönyörű volt
mint az ihlet.
Énekelt és szavalva
buzdított a barikádon
s a géppuska csöndbe
egy férfihang belekiáltott:
„szép húgom – imádom!”
Talán csak ezért
lőtték le orvul
jött egy tank tüzelt
s máris fordult!
– – –
S láttad a hirtelen
férfivá érett kamaszt?
Ki félni sem mert
csak éppen reszketett
ujja helyett szívével
illette a jégrúzsos
ravaszt…
de előtte arcát
mutatta hetykén
nem gondolkodott még
hősi tettén
s azon sem: talán ez volt
a dobtárban az utolsó töltény
ki volt ő: egy szent süvölvény
(később mikor már felnőtt)
bitóra küldte az önkény!
Ahogy névtelenek
a drága srácok
ők kísértették csak
igazán a nagybetűs
szabadságot!
Arcuk fénylő
most újra látod
vállukon puska
szívükben elszánt álom
állnak ott büszkén
szájukban tán az első
köhögtetően fojtó
olcsó cigaretta
de letüdőzik
s fújják a füstöt
a szabadabb csillagokra!
– – –
Mikor a ruszki tankok
kicsörömpölnek
a Körútra
a Corvin közből
a közeli halál
hidege árad szét
szibériás leheletüktől
s a fiúk láss csodát:
hármat kilőttek az ötből!
Munkások kezében
ott az újság
a barikád mögött
és a gyárkapukban
már azt olvassák
sugárzó arccal
hogy győztek
övék az ország
végre eljött
a szabadság
s értük emel szót
velük van
ahogy kívánták
a régi-új miniszterelnök
Nagy Imre
és a kormány!
– – –
A többit tudjuk:
a napsütéses
október végi keddből
miképp lett ködülte
novemberi első vasárnap
amint az árulás szennye kiáradt
a tizenkét fényes napra
a tereken a friss sírokra
az elfagyott krizantémokra…
De az arcok velünk maradnak
de a szemek velünk maradnak
az idő ezüst orsóján a képek
visszahozott örök emlékek…
Fényeskedjenek az időben: Ámen!