Mielőtt még Berlinben találkoztunk volna,
már évek óta pontos szavait kölcsönözte nekem:
verseimet fordította különböző antológiákba,
így szinte vércsoportjával voltam jeltelenül jelen,
de akkor ott, márciusban, egy szép irodalmi esten,
főleg egyetemi tanítványai okulására bemutatta
az addigi „zsákmányt”, s arra kért, hogy én meg
eredeti hangzásukban olvassam föl a verseket,
(a hallgatóság jutalma egy szinte kész bilingvis kötet),
aztán még néhány levél jött, szokás szerint akkurátus,
de mindig fontos értelmezési kérdésekkel,
az utolsó tán a ZöldErvin Tübingenből kapcsán,
(mert prózai „kalandjaim” is fölkeltették figyelmét)
hogy miképp is van egy Hölderlin-idézetben
a pálma és a cserépedény összefüggése…
…aztán gyanúsan hosszú csend… hónapok,
majd a brutális hír: a szőke, kedves Irene Rübberdt,
a magyar irodalom angyali szolgálóleánya
a 2003-as esztendő legelején hosszan tartó
súlyos betegségben elhunyt… futását befejezte…
Tudós irodalmár barátunk (amúgy kollégája
a híres Humboldton) szokatlanul szép, már-már
csaknem érzelmes nekrológgal búcsúzott tőle
április legelején az általam csak ritkán forgatott
hetilapban… de akkor valamilyen sugallatnak
engedve megvásároltam s olvastam a Kodály körönd
még kissé hideg padján… csak a szívem könnyezett,
s önkéntelenül is azt a régi népdalt kezdtem dúdolni,
melyet éppen a Tanár úr mentett át híres kórusába…,
és előttem volt Irene áttetszően fehér, figyelmes arca…
rebesgették, hogy néha hosszabb időre elvonul,
aztán föltámad és szolgál: fordít sokféle magyart,
köztük engem is, akit igazán nem erőltethettek eléje
a honi kánon-kurátorok, kik „mindig csalhatatlanul
tudják, honnan fúj az antipasszát”, s tán ezért is
valamivel több vért pazarolt rám abból a kevésből…,
hogy ily korán, negyvennyolc évesen befejezte…
A fordítás, lám, vérátömlesztés is, hajtogatom halála óta,
s nem mondom, hogy nincs semmi bűntudatom…
< vissza Sárfelirat (Posztumusz versek) verseskötethez