Verseskötetek - Sárfelirat (Posztumusz versek)

H (5)

Ahogy kilépett az omladozó templom
oszloproncsa mögül, mondtam is neki:
barátom, kissé agresszív tétovasággal
léptél a semmibe, mintha még a versen
keresnél valami titkos fogást, de ő
kisfiús, bájos mosolyával, szemébe hulló
sötét haját félrelökve azt kérdezte:
jó volt-e így, mert még lenne két ötlete…
a szőke rendezőnő hagyta volna már,
de az operatőr bátorította, így aztán
megszerettem a későbbi változatot,
miközben szinte vezényelte a kamerát,
nagyon hasonlított egy másik Zoltánra,
aki tán példaképe is lehetett az őrült,
tehetségeket őrlő magyar színházi világban…
kértem, hogy lehetőleg őt, Ternyák Zoltánt
hívják, ha megszólalnak majd a verseim…
vers- és szívhangom volt a Félelmen túli
tartományban, az életem helyszíneit vallató
filmkockák mögé szorulva… s egyszer vagy
50 percig mondta, élte ZöldErvinem tübingeni
kalandjait a rádióban, amikor tán Berlinben
Irene Rübberdt épp pontot tett a fordítás
végére, bár még akadtak filológiai kérdései…
akkor még nem volt tudható,
legalábbis előttem nem, hogy útjaik
2003-ban végérvényesen találkoznak.
Zoli már egy éve kómában lebegett,
miután legnagyobb alakítását követte el
a gyönyörű mentőangyal, Tóth Ildikó
oldalán Dettre Gábor sötéten kavargó
félelmes, narkós filmjében,
s egy máig kiderítetlen baleset után
beköltözött a földi purgatórium bizony
nem első bugyrába, ahonnan vártuk, vártuk
a csodát, hogy még visszajön… föltámad…
fényképe ott a falamon… kétfelől társak:
Latinovits és Visky Árpád néz a jövevényre…



< vissza Sárfelirat (Posztumusz versek) verseskötethez