1. Már a hallban ezt hallom: “Szegény Pálból csaknem kirobban a valahai Saul. Kirobbanó erőben, formában vagyon. Fúrásban-faragásban még kissé egyenetlen. De erőből játszik, nem ismer kegyelmet. Ha kell, fölszántja a nyúlsóskás pályát. Ambiciózus vitéz. Meglepő, de igaz: számítógépeknél gyorsabban számol. Számol a helyzet adta futamokkal. Mezféle ruhát időben cserélget. Ha kell, cselezget. A lasztit mindig az ellen térfelén tartja, de szükség esetén saját csapatának hálójába talál. Ezért is – csapatjátékos. És ami még kell hozzá: szíve nagy, esze sok. Kis területen virtuóz. A pálya hosszában és széltében hagyja érvényesülni a játszótársakat. Fussanak. Fáradjanak. Alkalmatos időben ott terem. Nem remegő lábbal gólt passzol. Feledtetni képes a gyakori öngólokat. Bármelyik edzőjével mindenkor jó viszonyban. Mással is, ahogy megtérül. Szimpátiáért rendesen cserekereskedelem. A bírót csak elfordulva szidja. A partjelzők ilyenkor a magos égre néznek… Most fordul az idő. Kényesek és érzékenyek és megérzők a gyötrött izületek. Ódamaszkusznál hátrafutásban lesz sprintverseny. Paulus nem tehet mást: benevez. És a planéták, mint szokásos mondani, elforognak.”
2. Nyakunkon a Karácsony. Még sehol semmi hal, se másféle jó. Ő meg azt gondolja, álmodja a konyhaasztalra borulva: minden jó lesz, ha a vége legalább annak látszik! “Hát bizony betöltöttem. A 90. évemet. Kár, kár, kár – mondják mifelénk a kányák. Menthetetlen vagy, búcsúzkodol. Fehér a hajad, ha maradt; fehér a szakállad, ha a penge elkerülte volna képes feled. Amúgy a pengék elég rendesen sziszegtek körülötted. Meg a robbanó golyók. Mocskos egy kilencven volt! És most jön az utolsó tíz. Zárjatok be egy nyugodt cellába, mert ezt végig akarom mosolyogni, röhögni. Századvég jön, elvtársak! Ezredvég jön, uraim! Én mosolyogtam volna többször is, de csak csikorogtam. Reszketve irigyeltem azokat, akiknek a messzi múlt és a távoli jövő idő jutott. Nekem meg itt, pont ebben a vérrel, kiloccsant agyvelővel, emberi hamuval megszentelt-meggyalázott időben kellett egyszerre áldozatnak és hóhérnak lennem. Túl sok volt ez a jelen idő! Amikor kérdeztek, hol, merre volnék éppen, hát mindig azt kellett mondanom: jelen. Terveim vannak erre a rövid, bolondos, sejtelmes időre. Mosolyogni való tervek. Álomban végigálmodott álmok. Kár, hogy vége lesz. De nekem már nem kötelező a felébredés. Nektek még igen, és átkúszni a következő évezredbe. Az első karácsonyig talán, ahol vár rátok az a boldog, megértő hal, amelyik képes lesz az angyalok nyelvén szólni. S ti szégyenkezve gondoltok az éppen esedékes gyilkossági kísérletre.”
(Hitel, 1990/26. sz.)
< vissza Zónaidő (Vers, műfordítás, esszé) verseskötethez