"A fejsze már
a fák gyökeréhez ért."
(Lukács, 3,7- 18)
Sírás szép monotóniája
sírás nappal és éjjel
decemberi szürke égen
fáradt vadlúd-lasszók suhognak
miközben őrjöngő szél
sosemlátott-színű felhőket
toboroz a boltozat sarkába.
Ki ütközik meg kivel?
A felhő a szél a fáradt madarak?
S ki marad az ütközők között?
A szorító égporában melyikünk vére?
Aki készült és mégis készületlen érte?
Mért a te szíved dobog még
mikor amazé hirtelen föladta?
Szent törvények véletlenében
a halál tervét miképp akarja
égre bámuló gyermekként félni
érteni vagy tenni csak ad acta?
De aki már látni tud az fölé hajol
és köpenyén felhők roncsa
szívét kerengi vadlúd-sírás
jeleket mégis e roncsok alól
nagy égrengés után újra kiás.
< vissza verseskötethez