„…és él kebelemben annyi függetlenségi vágy,
mely midőn kell, ha nem is felül,
de legalább kívül tud ragadni a pártok gőzkörén”
olvasom téli, zimankós napokon
a Korkívánatokból Kemény Zsigmond uram
szigorú dörmögéseit… s kicsit fölmelegszem,
hogy lám, mennyivel bölcsebb,
mint a mai ilyen meg amolyan
„gyújtó sajtószövétnek”…
Meg is rettenek: hol élek én most,
farsangoló, homály-erdőben?,
és milyen szürke, alacsony ég alatt?
ahol a napvilágot is tán lekapcsolták
a vén Európa-flitteres első bálozók…?
Ezért, ha nem is tanácsos,
de szólnom illenék:
hát lámpásotoknál olvassatok
Kemény bárótól sokat,
kik még megmaradtatok
e jellemet lötyögtető korban
hű és szigorú barátaimnak,
akikkel együtt láttunk annyi fájó,
kaméleon-dús pillanatot,
majd büszkén vállalt árulást…,
és a besúgó hajlamú gének
országos megdicsőülését,
mikor a pokol földi köreiben
naponta végigszáguldoztak
a ki tudja honnan küldött
apokalipszis-álcás vad lovasok,
s fújták, fújták a fölöttébb édes,
demagógra hangszerelt marsokat,
s mikor harsány trombitájuk nyála
a fölös hangerőtől az amúgy is
elvakult és kába tömeg szemébe
fröccsent… ekkor már folyt a bál ott…
de fülünkben még egy Kemény-mondat:
„A haza a veszély párkányán állott.”