Verseskötetek - Zónaidő (Vers, műfordítás, esszé)

Levél egy fiatal párnak

Posztrealista szíves tanácsok

Kedves Szép Dickinson Irén! Kedves Jó Rilke Lajos!

Először is, persze minden először van! Ez a levél is, s e télutói hajnalon Puskint nem tudom többes számba tenni, írom hát jakvampisucsivozseboljestojamaguiscsoszkazatty… A memoriter nem szólna sehogy, hisz fütyörésznek már a madarak, ti tudjátok: ők igazi költők. Szándéktalanul képezik a hangot. Se honorárium, se dicsőség, se szilencium, se csatatér. Csak a fölszálló köd és a mi fülünk kellően szőrös párnája. Mihail Mihajlovics Bahtyin – ti ezt is jól tudjátok – minderről alig értekezik A szó az életben és a költészetben című munkájában,
Lajos uramnak azt tanácsoltam korábban, hogy csak módjával építsen N. Chomsky Generatív grammatikájára, mert Philadelphiából nézvést ugyan minden a helyén van, de itt a ladányi Körös-parton eligazítóbb lehet olykor a fűzek szemantikája. Ha már ti sorsotok választott keresztútján “verset vétkeztek” egymásnak, és néha megtiszteltek “kétkezes” műveitekkel is (bár ez szörnyű lelemény, és a görög időkből eredeztethető, csak elfeledkezünk róla), én csak hümmögök. De nektek szabad azt is gondolni: irigykedem! Közösen álmodtok, külön írtok, de végtelen empátiával már-már egymás lélegzetén, ritmusán áramolva, lebegve szűritek meg a versmondatot. Bizony, látom a kétségbeesést, az “utolsó szó keresését”.
Most már csak az a kérdés, szerethetem-e valamiféle levélbeli könnyű séta alkalmából az én Dickinson és Rilke barátaimat, akik a Duna-partról meg a Körös-partról egymás életének estek, mély szántással kaszabolják föl önnönmaguk védett integritását, káosszá dúsított rendjüket (T. S. Eliot). Nem, nem szerethetem annyira, hogy ne mondanám el nekik: először és másodszor és harmadszor is egy költőt kell megölniük – önmagukban -, hogy egy másik világra jöjjön, és a majdani keresztelőjén olyan vizet kapjon a homlokára, amelytől a szaharai létet is könnyen végiggyalogolja. Az üdvösség tiszta, oázisos cseppjeit, a kitaszítottság, a magányosság elviselésének olyan elemét, amely az árnyékban magát növeszti, de a szabadságot nem zsugorítja. A költészet “nagy szavai” közül érdemes legalább a porba írni meztelen lábujjal, amit Márai Naplójába karcolt, idegenben, nem küzdve semmivel, csak a papír- és irónminőséggel: “A szabadság az önként vállalt, jogosnak elismert kötelességek összessége. Minden más nem szabadság, hanem önzés és kapzsi túlzás.”
Válaszok általában nincsenek. A konkrétak pedig többnyire célirányosan brutálisak. Jó vagy rossz valami. Sikerült vagy sikerületlen; esetleg sületlen tészta, melyben minden ritka alapanyag kellő arányban benne van, csak éppen az áthevítés Celsiusa nem érte el a kellő fokot. Vagy a kútmélynyi álomból lassan merít a vándorló edény, ami egyszerűen csak bádog vödör, s ezért “mire túl az éjszakán“, már a hajnal sajnáltatja magát. S mi lemondóak vagyunk, megadjuk magunkat a vers talányos életének. A meg-nem-születettek életét áhítja meg minden zseniális vers, melyre sohasem lesznek kellő szavaink. Ha lennének is, nem lesz elképzelhető szórendünk, ha lenne, akkor a gondolat szépsége fölrobbantaná a zseniális képletet. Ezért a versek legjava az “elmélet szikláin” csúszkál, fogást keres. De sem a csúcsra, sem a mélységbe nem kívánkozhat. Nem maradna hely akkor szívünkben, törekvésünkben és legőszintébb hajlamainkban ennek a kifejezés-abszolútumnak.
A kísértés nagy, a kút viszont mély; a próbálkozás pedig szakadatlan. E lelkiállapotról álljon itt egy fiatal költő verse:

Kút

bár   én   mindent   megteszek
nehogy kísértés karmolásszon
mégis           mégis
éjszaka   többször
versre      ébredek
szép           szavak
szavakba merülnek
csobbannak       az
álom-fúrta  kútban
kimerni nincs  mód
hiába       csikordul
sűrűn           a lánc
a  vers  lent marad
fogolyként   örökre
s  nem  érdekli már
kinek      a     vödre
fordul   ily   gyakorta     fölötte
és     újra    meg   újra    hiába

Fölösleges lenne újra belekiáltani a “kút tölcsérébe” beismerő szózatunkat: megpróbáltuk, de hiába! A visszhangot kedvetek szerint Roman Jacobson úr derék gondolataival dúsíthatnánk, de nincs sok értelme. Az álmoskönyvi, meg az ezzel rokon “költészettani recepteskönyvek” szép és elegáns osztályozása, ha gyakorló “bűnöző” végzi ideig-óráig szabadulással is kecsegtet. De a bűntetést, a tehetségéhez méltót, senki sem kerülheti el. Ezt minden induló költőnek kötelezően ”nyakába tenném”, s nem érem, de súlyos és szabálytalan, ezért minden mozdulattal sebeket ejtő kő formájában. Így cselekedj, amikor a szavakat illesztgeted, így válassz Mestereket, és kötelezően így öld meg őket! Ha ezt tudod, csaknem mindent tudsz a költészet poklaiból.
Illetve mégse: a “gyilkolászás mámora” ebben a műfajban csak nagyon személyes, önmagunk ellen irányuló lehet. Így tisztességes a játszma. Hogyan is írta már ifjan is Mesternek számító barátunk, aki bekalandozta a nagyvilágot, de a naponta változó poétikai szellőcskékből semmit se jegyzett meg úgy, hogy ne törölhette volna le a saját, érvényesebb fuvintásaival: “Nem, gyönyörűm, a költészet / kitartó és aprólékos önkivégzés. / Kísérlet arra, hogy a bordákkal abroncsos / mellkasból kifújjunk / egy teljes égboltnyi lélegzetet.” (0.0.)
Ennyi kegyetlenség után, kedves, szép és jó barátaim, Dickinsonom és Rilkém nem kis rezignációval fejeztem be “hajnali, megrészegült” levelemet, amely nektek, a ti fiatal életkorotokban, egyetlen határozott biztatás lehet, természetesen megint egy fiatal költőt másolok ide. Okulásul.

MESTEREK!

A tanítványok szökdösnek már
röpdösnek már: nem bírják a
gyűlölködés elsajátítandó tananyagát
– amivel más mestereket kellene illetniük-
nem bírják a feltétlen dicséretek
hosszan kitartott zengését
nem bírják tüdővel szájjal
a leginkább szívvel-
egyszerűen elmennek szöknek
az asztaltól imazsámolytól
örökre szegénylegénynek tékozlónak
legyintésre se érdemes hűtlen fiúnak
kegyvesztett bitangnak örökre bélyegesnek –
szótlan tűnődő férfiakat keresnek
kiknek nincs szavuk panaszra
– holott nekik lehetne bőven –
nincs kezük fenyegetésre
nincs lábuk a változó trónusokhoz
nincs szemük a mások birtokára
nincs egyebük a szótlan derűnél-
és ülnek a tanítványok a világ útszélein:
fűszál a szájban álomtövisek a szemben
angyali felhőbrokátban izzik a dél
de nincs éhség nincs korgó gyomor
nincs szomjúság semmiben nincs hiány –
vagy mégis-mégis ebben-abban
mert a megbillent fejek talán
a vidám szívű halott garabonciásokra néznek/látnak
a titokban itt maradókra
akik a csillagok sziporkáival üzennek
a sírdombok zöldjével vagy beesett hantjaival is
madárfüttyel is s olykor a legárvább utcasarkon
szembejönnek mint egy káprázat álruhás hercegei
de leginkább az ég megfakult kárpitja mögül
figyelik ezt a szörnyű földi hajszát/felfordulást
figyelik a szökésben levő szolíd fegyencruhákat:
majdani MESTEREKet.

A fiatal költő nevében is barátsággal:
Nagy Gáspár


P.S.
1971 tavaszán a Duna pesti oldalán levő Terv presszóban találkoztam egy ilyen költővel; aKI tűnődő volt és természetesen garabonciás, abban a rövidre szabott 54 esztendtjében. Órája már igencsak ketyegett. Alig fél tucat évben mérték az idejét. Gyalogosan mentünk – jó kis séta volt! – a New York-házig. A lift rossz volt, így gyalog, lépcsők szonett-során szálltunk a III. emeletre. Nagyon komolyan rám nézett és azt mondta: ,,- Most pedig tedd ki mindkét zsebedből a kézigránátokat és a Népsportba csomagolt összes versedet!” – Tizenkét vershez hasonlító valami ragadt ott szerkesztői asztalán. – “Barátocskám, ez rengeteg! Csak a Sport után olvasom el. Szerencséd lenne, ha a Fradi közel ennyi gólt rúgott volna a tegnapi edzőmeccsen!” – Most lenne 70 éves.

(Holmi, 1993. október)



< vissza Zónaidő (Vers, műfordítás, esszé) verseskötethez