Verseskötetek - Zónaidő (Vers, műfordítás, esszé)

Litván antifóna

Hibátlan gondolatokat kellene most fölcsillantani, s nem magabiztos vélekedéseket. A szólóéneklés felelőssége sokkal nagyobb, mint a kórusban zöngicsélés bátorsága. Valami olyan mélyről jövő hangot szeretnénk hallani, amelyik egyszerre hozza magával a moréna-tavakkal fölszabdalt síkságot és a borostyánná kövesedett fenyő gyanta üzenetét. A tájat, a földet. Ami az övék, s amelynek legmagasabb pontja sem haladja meg a 300 métert. Tömény síkság, határtalan pusztaság, és mindig, minden időben vérrel és könnyel határolt szabadság. De a folyók kivétel nélkül a tenger felé sodorják a könnyeket, és azok egyenként is számontartottak. Nem vegyülhetnek az édes vízzel.
Egy valahai mesében, így a legszebb képzeletben, a könnyek felszöknek az égre, s fényes csillagokká lesznek. Mert a fényes gyászt és bánatot is illő körbehordani a földfiak szeme előtt, akik dacos fejüket emelve, mindig csillagokra látnak.
Tomas Venclovával megrendítő mélységű költemények, csillagokra visszahunyorgó poémák; a szolidaritást komor fegyelemmel és méltósággal sugárzó himnuszok utaznak a világban. Tavaly szeptemberben éppen a gyönyörű szlovéniai őszben. Venclova idestova tizenöt éve száműzött, emigráns. Mert szabadnak tudta magát az ő Litvániájában már a hetvenes évek második felében. Most a Yale Egyetem tudós professzora, de verseiben a “szeizmográf” lengése mindig a litván lélek nagy és tragikus földrengéseit jelzi.
Európa kis nemzeteinek fiai – különösen századunkban – a történelmi kataklizmák sorozatára csak szülőföldjük elhagyásával válaszolhattak. Hogy éppen a lélek szerinti mélyebb gravitációt őrizhessék műveikben. Erkölcsben és igazságban. A lengyel Czesław Miłosz a harmincas évek végén litván szülőföldjét, ifjúságának színterét, Vilnát hagyta el. De versei, esszéi ” képzeletvilágában”, a legádázabb teremtő küzdelemben is érezhető a gyöngéd ragaszkodás ehhez a Földhöz. A californiai Berkeley Egyetem sétaútjait szegélyező hatalmas fenyők zúgásából kiválhat, s már-már fogalmivá nemesedhet egy otthoni hang. Játékos, szelíd mókusok sárgás gyanta-kövületeket, millió pikkelyű tobozokat görgetnek a költő-professzor lábai elé. Mert a tér összeszűkül, és ősivé csonkulnak a fák, elvadul és borostyánodik a világ.
A költők találkozni, falra rajzolni ezt-azt, barlangokba húzódnak.
Éppen Venclovát figyeljük, egy gyönyörű szlovéniai barlangban, ahol megfagyni készül, míg a Vilenica ’90 díjátadási ceremóniája zajlik. Övé a fődíj, de nehezen viseli a fényt, zavarában kölcsön-dzsekijén babrál szabad kezével. A közönség tapsa melegíti a szibériás termet, versek hang- és nyelv verseny termét. Venclova sajátos testtartásban, fejét kissé előrehajtva, három nyelven is elmondja egyik rövid versét. S anyanyelven micsoda dallamokat képes előcsalni a költeményből! A fehér arc áttüzesedik, a cseppkövek gótikája közül karsztvíz hull a fejére, újból kereszteli, amikor a mikrofonok a barlang szűk kapujának zúdítják a hangot, és az a falakról szédül vissza közénk. Akkor már senki sem didereg: “Sustok, sustok. Suyra sakinys. (Stogu riba sutamps su aušra.) Byloju sniegas, pritaria ugnis.” …
1986 november elején Budapesten járt s egy csokor szegfűt helyezett a Bem-szobor talapzatára. Forradalmunk 30. évfordulóján így tisztelgett Venclova, később ezt a csöppet sem veszélytelen “akciót” versbe fogalmazta, melynek fordítása az 1988-as karácsonyi Hitelben olvasható. Igazi “útmutató” lehet mindazok számára, akik a szabadság óhajtásában következetesek, de sohasem tévesztik szem elől a történelem dermedten várakoztató kényszereit. A vers tudja, hogy éppen száznyolc évvel később folytathatták a magyarok levert forradalmukat… s Bem szobránál az a csokor virág harminc évvel későb miként fog egybe századokat, későbbi reményeket, miként lesz cinkosa az elkövetkezendőknek.
Márai Sándor kései naplójában, 1983-ban jegyzi föl, hogy Petőfi híres verssorát “egy földrajzi módosítással” majd így idézik: “A Baltikumtól le az Adriáig / Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar”. Hozzáfűzi még: “százmillió ember üvöltése messzire hangzik “. Az elmúlt évtized vége ezt a hosszú gyújtózsinórt már lefektette és fölgyújtotta közepén, végén; Szlovéniától a Baltikumig egyetlen sistergés hallatszik.
Előbb vízágyúk, gumibotok, aztán feketesapkás desszantosok, majd gépfegyverek és tankok próbálnak – a forgatókönyv szerint – a fellobbanó és sebesen tovaterjedő tűz útjába állni. Csakhogy mindezzel szemben a tűz csupa váratlansággal, hosszú rejtőzködéssel, aztán hirtelen lobogással írja már saját történelmét.
Közben halottak, sebesültek. Agyontaposott és megperzselődött emberek. És minden jóra fölesküdött és minden rossz ellenében elszánt hazafiak fogják egymás kezét.
Állnak a litván lobogóval lelerített koporsó-sor előtt. S állnak majd mindenhol, ahol koporsók lesznek. A költők pedig verset írnak az első vasárnapi ütközetben elesett tizennégyekről, a koporsók szonettsoráról.
   
(Hitel, 1991/4., sz.)


Tomas VENCLOVA (1937) litván író és műfordító. A litvániai emberjogi mozgalom, a Helsinki-csoport ala­pítója. 1975-ben kivándorol az USA-ba, a Yale Egyetemen szlavisztikát tanít. 1986 novemberében pár napot Budapesten töltött. Ennek az élménynek a hatására írta az Útmutató c. versét, amely az ’56-os magyar for­radalomnak állít emléket. 1992-ben jelent meg magyar nyelven Mondjátok meg Fortinbrasnak c. verses köny­ve. Az utóbbi időben földijével, Czesław Miłosz-sal a litván-lengyel történelemről folytatott izgalmas beszél­getéseket. 1990-ben Vilenica-díjjal tüntették ki.



< vissza Zónaidő (Vers, műfordítás, esszé) verseskötethez