Novemberi hóesés leánya,
anyám nevenapján úgy esett, hogy veszélyes
játszmába kezdtünk, és a hó is esni kezdett,
hogy akkor rögtön-e vagy csak lassacskán,
már nem érdekes ki-kibe,
egyikünk jobban a másikunkba?
Te ezt is tudod, mert semmit nem felejtesz,
pedig én bajlódom holmi följegyzésekkel,
közben fásultam, megöregedtem,
de Te makacsul az vagy, aki voltál:
akárhányszor csak akarod, mindig megtörténik
a hóesés előtti vágyakozás, aztán nyomában a hó,
novembertől márciusig, s ha Te úgy gondolod,
nyáron is kicsikarod az angyalok tollát,
hogy ez a koszos város fehérben ragyogjon,
mert talán ennyi éven át szerettél,
azokban a fátumos, vad években is vadul,
szép tested civilizáció előtti, őserdei ösztönével,
ahol szemed első, kíméletlenül villámló parazsától
már felgyulladt ében-hajad,
s távoli, talán karibi szigetekhez illő
tested vonszolt maga után, hátha egy gauguin-i
kéz tapintó-érzékelő deleje szorult az én kezembe,
amely csak a levegőbe rajzol mögéd pálmafákat,
de bőrödön ha sétába kezd,
hát zokog mind a tíz ujj, ujjaim:
zokog az őrület szentélyében, nyári hőjében,
amikor parancsodra kint a hó szitál,
hisz csodádból mindenre telik!
Vagy november lenne mégis?
Fénylő Erzsébet-nap?
Vagy éppen március?
Koratavaszi hófúvással?
< vissza Fölös ébrenlétem verseskötethez