Mintha csak egy régi versben
jődögélne két szép ember,
férfi és nő, iker nádszál:
Ilus néném, Sándor bátyám.
Úgy jönnek ők az időből,
múlt századnak elejéből,
mint a hegyben fakadt forrás:
hószín kövön fehér habzás.
Mely, ha lefut az Alföldre,
bő folyóvíz lesz belőle,
szállít terhet, őröl magot
s hajóztat egy gondolatot:
fel a mélyből, aki magyar
s ország fogytán tenni akar
írást , hitet és megtartó
hű igéktől messzehangzó
egybeterelgető könyvet,
hogy az élet lenne könnyebb
legalább, ha mi álmodunk,
hazánk legyen az otthonunk!
És ha azt is el kell hagyni,
óceánon túlra menni…
ott is él a magyar betű
fényében mind aki hű
abban fürdik, később eszmél,
ahogy lehet csak visszatér,
mint a madár a fészkéhez,
s újra rakja… tavaszt érez.
S megint jönnek a legjobbak,
o p á l m e z ő k ö n szegény had:
Sinka, Sértő, Veres Péter…
Igazukat ha megérted,
megérted majd Németh Lászlót,
aki vitte ama zászlót.
Megérted mit jelent Szárszó:
háború alatti zászló!
………………………..
Akik erre jól vigyáztak,
Éveiket ne számláljad.
Hazád s szíved te se hűtsd ki!
Írd a zászlóra hogy Püski!
Mintha csak egy Sinka-versben,
balladásban, hűségesben,
áll most is két fényes nádszál:
Ilus néném, Sándor bátyám.
Állanak ők az időben.
< vissza Ezredváltó, sűrű évek verseskötethez