A lángok lobbanó szívéhez értem,
mikor a nagyszerű halált megidéztem,
mikor a könnyek az Égből estek,
mikor legjobbjaink értünk elestek.
Helyettem, helyetted is
itt, Budapesten,
fiatal vérük folyt már az első esten,
egy örökre szent-évszámú Kedden,
aztán sokáig…!
Sortüzek gyalázta Magyarország!
Csak halott hőseid szemében
villant a szabadság!
Október-vég… és nem akárhol!
Most is március idusa lángolt
egy letiport nemzet szívében…
De nem tilthatták a lángot!
Egyetlen költőnk volt:
Petőfi Sándor!
„Szent suhancok” bátor
tettei sokkolták a Világot!
Ámultak közel és távol…
Mert elszoktak már
az ilyen csodáktól:
hogy Dávid ismét
legyőzi Góliátot!
Láttad aztán: mennyi kereszt állt itt!
Valaki mindig egy újabb nevet ráírt…
s alattuk hány győztes, vértanú-Dávid…
kérdezte: talán egy Angyal járt itt?
Mert a gyalázott, szétlőtt tereken,
szent halottaink – mint oltárköveken –
a megtöretett test és a kiomló vér
misztériumát másolták le hányszor…
Akár a pap úrfelmutatáskor!
Ezért a tiltott börtön-parcella, temetőárok
csöndjében is ők tanúskodtak a szabadságról!
Nem a halálról: mert a gyertya értük lángolt.
És a kereszt hirdette: valóban győztek,
hiszen emlékük maradt a legerősebb!
Romolhatatlan arcuk, mint a márvány,
Isten elé tett memorandum: fényes kiáltvány!
3. (Dies irae)
Az ország lett
néma és halott…
Talán halottabb is
mint nem egy ifjú holt…
Ezért a lelkük
dacos és tiszta volt,
akár a novemberi
fehér krizantémok.
Mésszel leöntött testüket
reflektorozta már a Hold,
vallata brutális csönd,
majd a végső borzalom
tüstént munkába állt…
s szorgos hóhér-idő jött!
Ez volt akkor (azóta, most)
a te édes hazád,
és ez a vérrel dúsan öntözött
drága mostohád…!
Ez a minden árva rög
fölött őrködő
maradék hited:
egyetlen anyaföld!
Éltüket menteni
elhagyták akkor annyian…!
Nem segített itt semmi már,
de befogadta őket legalább
az addig szájaló Nyugat!
A gyertya lángja, korma,
s a hirtelen szabadság
fehér áldozati füstje,
akár a holdfény színezüstje
a kivágott zászló-lyuk helyén sietve,
gyűlölt címerét s csillagát feledve
szállt föl az égi csillagokba!
S az idő titokzatos méhéből
egyszer csak kirobbant
a gyermek… az a nem várt,
aki majd mindent
halálpontosan lát:
ő lett az első forradalmár!
És mámorosan skandált
utcákon, tereken át
szavalta a verset…
keze még nem érintett fegyvert,
de már félni sem mert,
hősként tette a dolgát:
vele üzent a szabadság!
Hogy véréből született ő,
aztán hirtelen felnőtt,
mint az a szép őszi álom
mielőtt kilobbant
annyi fiatal élet álma ottan…
testükön nem „fújó paripák”
vágtatták át…
tankok gyalázták őket holtan!
De lelkük már a csillagokban,
az Ég oltárán örökre ott van!
Mert ezerszer is október-november…
ritka ősz: csak erre gondol az ember,
mert ezerszer is szent hősökért kiált,
kikért eljött még a láng!
S forró szívükben a világ
fölemelhette mégegyszer
lehajtott fejét,
míg reszketve arra várt:
hátha megválthatja bűnös önmagát!
Gyújtott hát sebesen örökmécset…
A halál bizony több lett mint az élet!
S ezerszer szentebb a gyávaságnál!
Fényeskedjetek a gyertyalángnál!
Minden a vérükből termett,
és a vérük áramával mozdult,
ha volt még börtönajtó…
megcsikordult.
A gyökér, ha lent szunnyadt a mélyben,
fényre fordult.
Nem volt hiábavaló az sem, ami elmúlt:
feledésre ítélt legutolsó szavuk,
életük, álmuk, hősi áldozatuk.
Temetetlen, megtört testük fölött
a jövő lélekharangja kondult.
A lángok forró szívéhez értem,
nincs, nem is lehet már több
ellobbanó pillanata ennek az útnak.
Élők: mutassátok föl a világnak,
s a hunyorgó égi csillagoknak
a mi hőseinket, szent halottainkat,
akik most már jobban ragyognak
és fényük egyre fényesebb lesz,
ahogy megérti áldozatukat a nemzet,
ha századonként legalább egyszer
fölkel és nem riaszthatja semmi fegyver…
Ekkor nagy lesz és hatalmas,
tántoríthatatlanul forradalmas,
bukásaiban is büszke, méltóságos…
Azt súgja: csak a holtak igazára hallgass,
mert az október végi tiszta lángok
szívébe égették a szabadságot!
< vissza 1956 fénylő arcai (Versek Kiss Iván rajzaival) verseskötethez