Meglőtt, lebénult hősként, áldozatként
félszázadig vártad a nagy napot,
de Isten talán megkegyelmezett,
néhány héttel korábban elszólított.
Tavaly május legvégén,
Gergely temetésén
még toltam kerekes-széked
Kiskunmajsán,
akkor mondtad
a kápolna-sír csöndjében,
fiú, figyelj csak rám,
– szavaid most is hallom –
meghalt a parancsnok,
halott a Corvin köz,
halott a forradalom!
Ne nézz a múltba,
nézz csak a jövőbe,
s a múltat látod
jelen időbe’
amint föltámad
félszázad után is,
és talál méltó helyet,
látod, az utódok
lenyomják torkodon
a Köztársaság teret!
Akik ötven éven át
szóval és tettel,
sőt bűnös mulasztással is
éltették az ellenforradalmat,
most kaméleon-kockás
emelvényeken,
hitvány műtárgyak tövében
ne szónokoljanak,
ne tudják ők jobban,
hogy miről is szólt
az a szent tizenkét nap,
s miért haltak meg,
akik meghaltak…!
Mivel sokallták a vért
a humanista hóhérok,
mondják, ezért akasztottak,
a megrendítő élményről
beszámoltak a halálraítéltek,
és mélyen hallgattak
a holtak!
Édes hazám…
félszázad kevés volt,
hogy a fájdalmat kihordjad?!
Fehér csigolyacsont-parcella,
zöldellő gyásztér,
elvetve mind, mind a szabadság
véráztatta hős magvaival,
hármas bokrokban,
egymáshoz drótozva,
csont a csonthoz
örökre exhumálatlanul…
valahol e tenyérnyi anyaföldből
kilombosodó kopjafa-erdőben
keressétek a maradék
magyar szabadságot!
Soha nem tudjuk megköszönni
annak a bátor franciának,
aki igazi lázadóként – L’Homme révolté –
a szabadság lázában élők mellé állt,
s a leveretésben és a gyászban
öt Nobel-díjnál is fénylőbb
mondatokat küldött nekünk.
Éppen krisztusi korba lépett
a forradalmunkat leverő
és megtipró diktatúra
amikor szétmállott, megszűnt,
de miféle furcsa szabadságot,
micsoda megváltást szült?!
Talán még kell újabb ötven év…
akkorra már mindenki lelép
ezen és azon az oldalon…
s nem marad már más egyéb,
csak vegytisztán a forradalom!