Fölmagzott füvek a pályán,
kilőtt tarack meg fonnyadt pipitér;
tűnődjünk el az idő “ár/apályán”,
de itt tűnődni mit ér…
ha egyszer nyár van: július-totál,
csak rózsaszínben játszó szemüveg
mögül nem látható a kár,
bár erőlködik s zihál az öreg,
ki sípjával (régóta) árnyékot követ,
a csapat sorsához így ragaszkodik;
ráment bizony már néhány évtized,
de nem érti, ha netán panaszolkodik
akár egy zöld fűszál,
akár egy szürke tartalék…
mert eldöntve itt előre,
ki lesz örök-fakóban boldog kispados…
ha kell, hát bedobva egy sérült martalék,
fetrenghet ugyan, de jajgatni kínos,
mert cselnek vélhető: eltanulható
rebelliónak – amiért nem jár pályabér,
se dícséretes bólintás egy mindenható
Bíró-Sport-Rovatban…
elkelne már egy jó kis öntözés,
mert pályánk itt tikkadt “rühes legelő”,
“pirosult gyásztér” és bunda-virágos:
a százszor átvert, a százszor megalázott
ezerfejű caesar rozzant tribünökről
csak tátog és alig kiáltoz…
< vissza Tékozlók imája (új versek) (a Múlik a jövőnkből) verseskötethez