Ülök veled a Lónál….a Václavské Námésti legjobb helyén, a sokat látott tér felső csücskében. A ló lábánál Vojtech, azaz Szent Adalbert. Arcát már súrolja a fény. Imádkozik, talán feloldoz minket is. Mert ő a miénk is nagyon. Szent István királyunk keresztsége óta, ezért félelmetes ez a követő dátum: augusztus 21-e hajnala. Ima, térítés, vértanúság…és az újkori barbárság követei itt e téren. Forgó csövükkel Szent Vencel lovát és a Lucerna-palotát, majd jobbról a Jalta Szállót lőnék az eszelős tankok… Akkor is még csak hajnali óra volt. Napfelkelte előtt egy pillanattal. Mióta jövünk már veled, hogy ezt a szelíd napköszöntő trombitaszót halljam…, hogy töröljem, amit nem tudok letörölni mégse. Mert nem lehet, mondod te is, aki csak megdöbbenve nézted, közelről a gyalázatot, hogy lám véreid is, a Duna másik partjáról… segítő szándékkal… Aztán kinéztek az ál-arcok mögül az arcok, mozgott a szájuk, bár kékült és lilult is a Közlemény beolvasásakor, de mondták szakadatlanul, rádióban, tévében. S írták a haditudósítónak kinevezett újságírók szégyentelenül: tudósították a pártszabadságot olvasó népet. Szégyenünkre! Eltelt 20 bamba év, aztán a kritikus 21-ediken valami mégis történt, a forró augusztus, mondják, segíthetett a ködbársonyú novembernek. A lengyel-magyar példa, előbb a civilek, aztán a hivatalosok is, hogy az bizony csúnya volt…. mint egy lábat kaszáló brutálisra sikerült becsúszó szerelés. És már itt is vagyunk. Csak három évtized! Beleégtek az évgyűrűkbe a visszavonhatatlan tragédiák. Istenem, a diáktársak, akiknek át a Dunán menniük kellett, mert épp katonák voltak, s ott a diák, aki fölgyújtotta magát. J. P. monogrammal sokáig trikódon, s a kamaszlány, akit lánckerék taposott… és itthon a tizenhét éves Bauer Sándor, aki a Nemzeti Múzeum lépcsőjén lángolt… később az öngyilkos költők Stanislav Neumann és Jiři Pistora. De mondhatnám a kitűnő írókat, Dominik Tatarkát és Jan Prochazkát is. Bizony belehaltak. És akik elmentek? Író, filmes színházi ember… Ismert sikeresek meg sikeres halottak…Fülemben most is darazsas túlnyomás még az igazi fullánkok előtt: „A Magyar Távirati Irodát illetékes helyen felhatalmazták a következők közlésére:….” Hol volt az az illetékes hely? Nem tudhattuk pontosan. Vagy legföljebb sejtettük csak. Ott ahol az illetékes fogalmazók kinéznek a Dunára s aztán át a budai várra,…„elvtársak, helyzet van, ezek nem hagynak bennünket szunyókálni…!” Aztán a kacifántosan hamis, csaknem tucatnyi tucatmondat, melynek legvégén ott lobogott az elszánt pátosz internacionalista ördögének túl vörös farka: „Soha senkinek nem engedjük meg, hogy a szocialista közösség valamelyik tagját kiragadják sorainkból.” Hát nem engedték… és törlesztettek, talán amiért június 17-én a Literarní Listy, az Írószövetség lapja akadálytalanul ünnepelte a Magyarországon ellenforradalmárként és árulóként halálra ítélt Nagy Imrét, aki összekapcsolta a szocializmust a demokráciával. Vagy az ugyancsak a Literarní Listyben június 27-én vezércikként megjelent 2000 szó-ért, melyet Ludvík Vaculík író fogalmazott. Ez volt maga a métely, ez az egyszerű,tiszta beszéd! Vaculíknak mutatom a V betűt, annyi év után, 1990 szeptemberében épp a függetlenségéért aggódó Szlovéniában, a vilenicai karsztbarlangba alászállván. Bajusza mögül dörmög s énekelni kezd egy morva népdalt, majd magyarul szépen a Tavaszi szél első sorait, de a dallamot hibátlanul dúdolja tovább. Mutatom, 2000, mutatja, az annyi mint 68, de előbb – s bravót mond s kacsint hozzá – 56! Csak a Szekerce című regényét ismertem, s nem is a legjobb fordításban. Egyszer a nyolcvanas évek legelején idéztem belőle egy-két mondatot, az illetéktelen illetékesek csaknem leharapták a fejem érte. Pár szó talán – visszaszállt. Állok veled az Orloj alatt. A harang, mondod, augusztusban mindig rekedtebb. Emlékezve üti a kerek időt.
< vissza Ezredváltó, sűrű évek verseskötethez