Az Üllői úti fák közül, talán éppen Luther szobra mögül, kisiet nyáron zöld-fehér csíkos ingben, ősszel ballonkabátban, a szíve persze balra húzná, de leintem az Urat, ne arra, ne arra, hisz azóta csak kétszer voltunk bajnokok, voltunk és holtunk a Fradikával, inkább kóboroljunk jobbra, jobb vidékre, ide három tyúklépésre, ide az Ötpacsirta utcába, mert hívott a gyönyörű nevű lány, aki imádja a repkényes udvart, amúgy meg kényes s fényesen csillog a szeme, csillog még Móra Ferenc mesés kiadójából, amelyiken most hatalmas lakat árválkodik, lakat a Kiadó-Palotán, mert kiadhatatlan, mert eladhatatlan, majd azt is befutja a repkény, mint az ötpacsirtás kertet, mint a Pincérfrakk uccát, kacag a lány, rendel s terít nekünk a repkény alatti zöldben, kedvencét kínálja: firenzei spenótos palacsintát.
Szemben ülök egy mérkőzésnyi élet-halál időt a Nagy-Göncöl trapézával, már szekérderékig telve augusztusi hullócsillagok porával, s a trapéz csúcsán ülő kocsis ostorával hátrafelé csap, belenyalint a fénylő tejút-lisztbe, aztán előrecsap a rúd mellé: az éj kék lovai felnyihognak, a fejest ugráló öngyilkos csillagok megremegnek, vágta ez, barátocskáim, vágta ez szakadatlan, dörmögi ott a bakon, szél ruhája, szél az inge, beleér a csillagporba, Klára-napi ég-szikrákba, Mennynek összes dézsa vize nem olthatná el az inget, aztán az ing arccá válik, göncöltrapéz telve véle, nagyon szegény, szomorú arc, kerekek nyikorognak érte, jövök már, Uram, jövök valami kecske-szürke félelmes szerpentinen, nem mint a csillag, ha hulló, csak úgy, mint fekete liszt, pernye, korom, meglebbenve, köddé válva, hajnali rétekre ülve, földporával keveredve: paták s kerekek szolgája.
< vissza Fölös ébrenlétem verseskötethez