Itt ülnek közöttünk, itt sétálnak városunkban, unalomból tán olvasgatnak néha, vagy távcsővel kirakatot néznek, unalomból megállnak a város jól sajgó pontjain és azt mondják: HŰHA!, aztán még erősebben kétszer, hogy hallható, szinte tapintható legyen az a HŰHA az akusztikai csomópontokon, és úgy lesz, ahogy írva vagyon a törvénykönyvben, mert felerősödik a felkiáltásból párlott egyetnemértés szokványos tónusa, s ahogy lenni muszáj már külön folyosón elindul arra felé a fizika törvényszerűségeit tisztelő HANG, és odaér, patakzik, folyik ahonnan a távcső, ahol fészkel, ül, áll a fájás, gyanakvás, félelem s miegyéb… bizony már ott pöfékel, mint önmagával elégedett, menetrendszerűen befutó lokomotív a végső állomáson, ahol is megvizsgálják az akusztikai lehetőségeket, bizalmas kérdőívekre bizalmas válaszokat kérnek olyasféle kérdések hálójába terelvén a halacskát, hogy például mit lehet kezdeni ezzel a ficánkolással, ha azt akarjuk mohón, hogy haszonnal is járjon, meg csillapíthatatlan legyen a legfelsőbb rezgés és a büntetés vágya, hogy a távcsöves, szegény akusztikusok érezzék: nem hiába vannak és látnak unalmas óráikban a városlakók mögé beszédes díszleteket, jó lesz szemmel és füllel rendben tartani a várost, csöndig némítani városunkat, aztán kezdődik elölről minden, de mi is ugyanabból a könyvből építjük a várost tapinthatatlanná, légneművé és leginkább zajtalanná.
< vissza Múlik a jövőnk (Válogatott és új versek) verseskötethez