Beláthatatlan város!
Hogy idomítom semmi meződhöz,
semmi anyámhoz
hangomat? Tompán
kiraktak tereidre, mint egy holdutast.
Tüzesre nyíló reggelek
szürkén hordják ki a messiásokat.
Megváltást csak éjszaka ígérnek,
s bor mellett számlálják a tanítványokat.
Huszonkét évre értem eddig,
nőttem és loholtam oda-vissza a falakig.
Bordázódik az álom, de ne csodáljatok,
ha szesszel, nővel talál rám valaki.
Hordom az inget, kabátot,
beton és üveg-csapdák közé szívemet.
Gyújtsak-e gyertyát ablakomba,
aládúcoljam-e fogaimmal a szót?
A szó csak kirekeszt!
Hazaküldöm a várost. Kinek küldjem?
Hazámat is küldöm, s visszafelé szárnyal a madár.
Fiú! – Kapd fel a fejed a csattogásra!
Fölötted köröz a madár.
< vissza Koronatűz verseskötethez