Eltévedtem Uram
annyi ártatlant küldtél körém
ERDŐNEK
egyre csak susogtak zúgtak dicsőségedről
és beesteledett
és félnem kellett az ERDŐ templomában
pedig az ő méltóságuk és szívük
északi felén a lélek selymét akartam tapintani
de elforogtak a SZÁLFÁK
szinte hivalkodónak tűntek ártatlanságukkal
érintetlenségükkel
fényed korlátlan birtoklásával
ahová én nem is törekedtem
csak a bizonyosságot akartam látni
a mohazöld selymet
az ERDŐ megnyugtató homályát
s hallani a hangot hogy jófelé kószálok
tökéletes bizonytalanságokat
cipelve hátizsákomban
de mégis jófelé kegyelmedből
én a fülönfogott
ki madárcsőréből leejtett magból
fény nélkül is víz nélkül is
mindenféle jobb tájoló eszközök híján
itt vagyok árva cserjének
az örök hírnökök jelentést tesznek rólam
és pillantásod őrei is
valahogy érzem:
csak egyetlen szál gyufa kell az áthevült ERDŐNEK
s nekem is hogy lássalak
És most már látlak is Uram
fogjuk a gyufalángra
vagy valami földöntúli mécsre
s ím az ERDŐ szorongató homállyal
és az évgyűrűk ezüstlő abroncsával
fogja-sajogja át a fák szívét
mint lüktetésirányt – – –
ebben a veszendő tartományban
hol a bűnösök gombaként nőnek
és porladnak lábaid alatt
ha majd megjelenik a fényedből
szakasztott nagy elliptikus fűrész
s felvijjog a fák halotti kórusa
ez is dicséretedre zeng hosszan
fülemnek mégis dicstelenül
ki hangodat kívántam csak
a szóló hangot az egyedülit csupán
de elvétettem minden Hozzád növő irányt
hiába a téli csillagképek
hiába a biztos zajok zörejek füttyök
ő választotta hogy megél a semmiből
és mégsem lesz eladható
vagy elandalítható gyökértelen fa
hernyókkal s más csúszómászókkal
sűrűn áttaposott televényen
hol úgy nő a hazugság történelmi mocska
mint Napod zuhanásakor az árnyék
a lélek ruhája szennyesen csapkolódik
mindig a szélirányt követve cinikus szürkeségben
ragyog bizony Uram a Te akaratod
már a kakasszó előtt
a SZÁLFÁK vert szögében
Nem tudom honnan a szél
és honnan a fuvallat enyhe
de most is érdes-ideges éjszakákkal hálok
szorítom őt és ő is szorít
az egyetlen törzshöz látomáshoz
melyben homorul már a reggeli árnyék
s a harmat úgy csörög bokámon mint a bilincs
hajolj le hozzá
te egyetlen foglártévedés
aki megszánhatod az ERDŐ falához
oly korán állított rabot
mert eljött gyökereid és bolyhaid dzsungelébe
szívedig mint tévedhetetlen ember-isten
aztán kéregbe rótta bűneit
hogy ott izmosodjanak és növekedjenek
a méltóbb sújtás alá
és ne itt hol a harag
lávájába hűlve kész a botrány
leltár- és kasszagépek villámló szeme
mulasztásaid köpködi napestig
csak éjszakád marad utolsó éjszakád
és levehető fejed ama táncoltatás előtt
mikor az illő selymeket fátylakat
elhozza poroszlók hajnala
most hallgat az ERDŐ
sálját fölhajtva jön a szél
a végső amikor ágbordára törik a suhogást
hiába szabad elmondani már
értelmetlen a kizöldült szó
és érvénytelen a megácsolt halál
Bekerítve a csönd is hajnalonta
csak hajladozott a RENGETEG FA
bekerítve Uram a sötétség
ujjad szelíd sorompójával üzent
ERDŐ rengetegült körém tehát
hol pünkösdien szívig hatolt a szél
röpültem a lehántott kéreg emlékében
csupa tűnődés lehettem volna
szárnyaló tépelődés múlás és egyéb
nem lettem nem léteztem
alul a mohák között lélegeztem
fényed szűrték át az ejtőernyőlombok
szívem összes dobbanása már
a jeltelen jelre utalt
hogy megértsem: ez a nagy majális
lelkek tornádója ezer nyelven gajdolók
akarták elhitetni: ez a szabadság itt
az ERDŐ félelmes televénye
de tudtam én: sátram a reménytelenség
árva háza – dísze ott ragyog: – – –
a gyalázat és szégyen
beígért koronájánál időzik hajnalonta
ezért is benne vagyok az útban
a magmáig vájt szikkadt horhosok löknek
vissza kitapintani szándékod beteltét
hát haza és hozzád tévedek Uram
oda térdelek az ERDŐ terített asztalához
figyelem és várom NAPOD érkezését
míg szolgáid körbehordják az első harmatcseppeket
égigérő antennáid veszik mohón kegyelmed
veszik és sokszorozzák kedvük szerint
< vissza Tékozlók imája (új versek) (a Múlik a jövőnkből) verseskötethez