Képlete szerint nem
lehet vitás, tehát nem
is vitatjuk, hogy
210 éves lenne már
minek csak éppen
egyharmada
látszik-mutatkozik
Gergely-naptáros
szűkre mért látókörünkben,
mert a maradék nagyobb rész
az a tiszta tömény
nettó kétharmad idő
ott a gyökérzetben,
vagy fejtetőről nézvést
a horpadt levegőégben
lazán légtornászkodik,
bár ez nehezen megítélhető,
ahogy mondaná ő szebben:
függélyeskedik az ég
és a semmi közti sávban,
mint valami haszontalan
szikrázó villanyos dróton
az elröppeni készülő
nyárvégre jól beért,
csivites madárszavak
légiója, miből aztán…
tógás tudori madárjósok,
valamint korai rikkancsok,
jóhír-miskároló cenzorfik,
mára szépnyugdíjú trottyok,
meg ágáló, fogatlan öregek
ahogy kapualjak nagyra tárt
panoptikumából kinéznek,
majd fölérve kapitóliumos
magaslesükre sűrűn pislogják
merre, merre az egyetlen
nagyobb áthajózható
tenger, amin a császári gálya
megrakodván nem rablott,
de megszerzett tömény weöreses
színű és zamatú nedűkkel
általúszik annyi boldog
nyelvi ficánkot, hullámot
és maga tarajít hozzá
ritka pezsgető habzást…
míg a cica hunyókál
békén átalúszik Véle
egy csinos délelőttöt,
és száll álmában,
talán boldogan is,
mint háló fölött a labda,
így zabolázva már
a zenit csillagzata alatt
egy légcsavarosban
a szél cirmos szellőcskévé,
hogy bátor berepülő,
jótestvérünk, bátyánk
ama város fölött,
szűk-tág ketrecében
csodásan keringjen,
de mindig egzakt legyen,
mert M. L. úr konstansa
a jobb rómaiak szerint is
ösmerős betűverzáljaival,
ami kedvelt szám is éppen
ezer és ötven évet
kockáz ki patrícius pajzsán…
mondhatta bár okosan
korábban E. Cioran:
„a nyelv veszti el
napjaink költészetét,
az, hogy túlontúl
nagy jelentőséget
tulajdonít neki –
ez a végzetes bálványozás”
lám, mi mindent tűz nyelvhegyére
az ember, óh, szavak légiója,
vagy idejében átugrott árok,
vagy szép hívságú elő- és utókor,
megnyugvásul mondom:
ott száradtok valami kötélen