Lelkes ifjúként,
az ÁMOR nevezetű
ifjúsági könyvkiadónál
(látható, a magánhangzókon
csak egy ékezet csúszkál ide-oda)
vagy öt esztendőt töltöttem el,
az IHLET című lapnál
meg éppen (és már ez is hihetetlen!)
másfél évtizedet húztam le,
ahogy mondják,
vagy írják az impresszumban:
szerkesztőként.
Bizony, hol felelős,
hol meg felelőtlen
szerkesztő voltam,
miközben lelkesedtem, fanyalogtam,
támogattam, tűrtem…
vagy nemritkán visszapostáztam…
tehát sértettem, miközben
magam is sérültem rendesen,
mert nyilván nem működött
mindig hibátlanul
az áteresztő zsilipem,
vagyis az ízlésem kószált el,
mielőtt holmi görcsösség
meg a szokásos rozsdafoltok
mutatkoztak volna rajta…
de azért szerencsére
a „termékeny félreértések”
is megtaláltak…
most már mindegy is lehetne,
hiszen végtére büntetésként
vagy keserves penitenciaként
totál szétolvastam
külön-külön is a szemeimet,
(a bal eleve gyengébb volt)
többször heveny
papírmérgezést kaptam,
az elállós, hosszan várakoztatott
sárgult kéziratok pora
allergiás tüneteket produkált,
s a nikotin meg az alkohol
(de persze csak módjával!)
mint párban járó vidámítók,
afféle szolid „vámtarifák”,
serkentő szerek
mindig kéznél voltanak
fontos eszmecserék
végkifejleténél, amidőn
füstben és koccintásban
elsóhajthattam, hogy talán
azt bünteti, aki legjobban szereti…
s szétoszthattam
már az utókorra tartozó
ama kiérlelt,
rögös tapasztalatot,
miszerint minden szerző
a szerkesztők nyugalmas
életének keserítője, álmának
megrontója, ergo:
tán érdemes lenne
az elkövetkezőkben
nélkülük könyvet,
újságot csinálni,
és ha a kísérlet beválik…
szerény jutalmam,
honoráriumom az lesz,
ha holnap én sétálhatok el
a mennyei üvegvisszaváltóba…