Minthogy a kánon-függő
invalidusok rendjéből
még idejében kiiratkoztam
s a különböző skatulyák,
dobozok szűkre mért,
levegőtlen teréből
is sikerült meglépnem,
majdhogynem hasonlót
érezhettem, élhettem át
mint az a városunkban
vakációzó, messziről jött
szőke diáklány, aki a helyi
bűnügyi krónika szerint
„hamvas ártatlanságát”,
a strand bejáratának futó
gyönyörű platánsor
és a szakadatlanul dübörgő,
már-már dobhártyát szakító
egyetlen diszkó közti
alig félkilométernyi úton
veszítette el, ráadásul egy
napfényes délelőttön,
amiről aztán kellően tudósi,
de inkább csodákra hajazó
szakvéleményt állított ki
nevezett Halápy Csaba
kissé szatíros életvitelű,
ám elismerten kitűnő
szülész- és nőgyógyász barátunk,
(amúgy eltanácsolt pianista,
mert anno belecsípett
egy kottalapozó
ismeretlen hölgy formás
alfelébe, akitől aztán
a cintányércsattanásnál is
visszhangzóbb pofont kapott),
szóval egy igazi művészlélek,
afféle különc, kedves bohém,
(anyai ágon volt is köze Bohémiához!)
aki, ha szerét ejthette,
tágas rendelőjében mindig
Chopin-keringőket zongorázott
és saját – csak fejben lejegyzett! –
szerelmes verseit szavalta
az érthetően szorongó pacienseknek
mielőtt még szakértelméről
is kellőképpen meggyőzte volna őket…
tehát ahogy utaltam rá fentebb:
béklyóimtól már eloldva,
vagyis nagy szabadságomban
a költészet csodákat beteljesítő
és előidéző szerepéről
csak nevezett doktor úrral
beszélgethettem és hallgathattam
jóízűeket hátralévő, kimért időmben,
aki eközben, szememben
minden erőltetettség nélkül
fényes hermeneutává
magasodott, s csöppet
sem zavart, hogy holmi
elszalasztott múzsajelöltek
a rendelő előtti váróban
kajánul összesúgtak
és élvetegen kacarásztak
a hátunk mögött,
mondottam is néhányszor:
lám-lám, dokikám, egyáltalán
nem áhított utókorunk így is
csaknem biztosítottnak látszik!
< vissza Sárfelirat (Posztumusz versek) verseskötethez