Nevezett H. Cs. doktor úrral
– töredelmesen bevallhatom már
ifjonti bűneimet (esetleg bűneinket) –
sokat ücsörögtem városunk
egyik közkedvelt vendéglátóipari
egységében, melyet az idő
változékonysága hol presszónak,
hol meg nagyképűen bárnak,
sőt a legutóbbi anglomán időkben
pubnak is csúfolt,
viszont igazi, hivatalos neve
csak a bennfentesek,
akarom mondani:
csak az évtizedekig hűségesen
ide járó törzsvendégek
előtt volt ismeretes,
holott az időkkel dacolva
igaz, kissé bizonytalanul,
(a kurziváltságot tán csak hírből ismerő
betűkkel) mindig ott volt a bejárati
ajtó fölött a tisztes név: IHLET,
s a doktor úr, amikor
kisuhant (sokszor bizony rendelési
idő alatt is) a szobájából,
csak annyit súgott a cinkos
asszisztenciának, hogy momentán
éppen dolga lenne az IHLET-ben,
vagy kajánabbul, hogy most „fölmegyek
az IHLET-emhez, de ma még
biztosan visszazuhanok”,
ahol már vártam én
szokott helyünkön,
s a gyönyörű, állagát kitartóan
őrző szépnevű Hajnika,
kibe reménytelenül voltunk
mindketten (és még hányan!) szerelmesek,
mindig akkor indult a pult mögül
– tálcáján kecsesen egyensúlyozva
a szokásos méretű kupicákat,
a szokásos értágító töménnyel,
s mellé, rendelésünk szerint
protekciós homoródi borvizekkel –
mikor dokikám zihálva
beviharzott, és ekkor többnyire
Csaba királyfi, mert így is hívták
városunk szebb keblű amazonjai
a doktor urat, azonnal fizetett,
még legalább két kört,
azaz a kecses mozgású,
büszke fejtartású,
izzó szemű hölgytől még
két sétát kért ellejteni
az IHLET műmárványos kövezetén,
mert tudni való, hogy HITEL
itt sincs, sőt rajzolva is mellé
ama paradicsomkerti alma,
megannyi csábító Éva-képzettel,
holott itt lehetett volna hitelünk,
s tán lett is volna, ha kérjük
tekintettel a dokira s rám,
kik oly gyakorta itt múlatjuk
a reménytelenül inflálódó időt,
miközben és rendszerint
terítékre kerülnek,
a tegnap éjjel írt legújabb
H. Cs. költemények, melyeket
elsőnek mindig én hallgathatok meg
a doktor úr felejthetetlen mimikájú
előadásában (persze azonnali
véleménynyilvánítási kötelezettséggel!),
s én már-már hűvös tárgyilagosságot
színlelve, mint egy Gyulai Pál,
megkérdem: dokikám, aki hivatásszerűen is
egy életen át hölgyek műszerfalán babrálhat,
mért kísérti ilyen csapnivalóan rossz,
erotomán versekkel a talmi, prűd jelent?
és sértődés nélkül, derűsen válaszolja:
lám, barátaim irigységéből tudom:
halálbiztosan érik nagyszerű utókorom!