Verseskötetek - Sárfelirat (Posztumusz versek)

Utókor (8)

Mindig szánalmas
kicsit, ahogy
beleborzongunk
– többnyire persze –
zseniális enmagunkba,
hogy most egészen
jó volt, tényleg, szívem…
igen… az a tegnapi
csúsztatott mondat
(s főleg amit
hirtelen visszavettél,
pedig már nyelved
hegyén bizsergett…!),
hallgattátok is eleget,
ti szegények…
de legtöbbször
az ismerős dumát
már magad is
nagyon unva…
hát átutaltad szépen
pókhálós utókorodnak
mert talán tudtad:
a hülyülés elér,
várt-váratlanul is
rád köszön egy különös,
napsütéses éjen,
mikor mások igen
bölcsnek tartanak már,
s nem vigasztal,
hogy ők is immár
rendesen hülyülnek,
s bár tudják,
bennük ki lakik,
miféle jámbor ördög
vagy egy lejárt
szavatosságú isten…,
ezért aztán mindig
kellő öntudattal
más helyére ülnek
most (néha) templomban,
ahogy tegnap még
tapsos pártülésen…
ezért támad minden
szakállas viccnek
annyi ártatlan, új
és jámbor hallgatója,
s ezért látunk át
– vakon is! –
főleg maszatos időkben
a megdúlt kerítésen…,
ahol mindig
vannak, lesznek
barbárul kitört lécek,
s ezért halljuk
az ismerős verklinótát
(no nem, még nem
a szigeti tölgyek alatt
csak a szokásos sétán
egy fölöttébb síkos,
nyomasztó kórházi allén),
hogy lám, a szorongó
hajlamú, véletlen gének
– sorsukért futva –
az elsőszülött fiakban
szépen továbbélnek,
akár a királydrámákban
vagy a népmesékben…



< vissza Sárfelirat (Posztumusz versek) verseskötethez