Az a híd – mióta
csak eszét tudja –
az emberekre gondolt,
akik majd boldogan
átkelnek rajta szép
döndülő lépésekkel,
és a gördülő nagy
járművekre gondolt,
mikor a kerekek
átgurulnak testén,
kissé tapintatosabbra
fogva a tempót…
legvégül a boldog
folyóra gondolt,
sajnálta is talán
ezért a váratlanul jött
jó reményletért,
hogy most újra,
annyi alant örvénylő
gyászos, szürke év után,
fényes és nagyra tárt
hajcsat-traverzeivel
büszkén is akár
fölötte lovagolhat,
csak két partján
a hídfőkben
– ahol amúgy
rendesen a józan
eszét tartaná
s tartja is, s nem csak
merőben stratégiai
meggondolásból –,
szóval ott ér le
igazából nyurga lába,
de az egész statikai
tényállás oly botorul
vagy félreérthetően
fogalmazódik meg,
mintha ő megvetné,
lenézné a víz ősi,
titokzatos medrét,
hol évtizedek hosszán
hevert nyomorult,
összecsuklott roncsként,
és tűnődhetett eleget
az emberi barbárság
torz „természet-rajzán”,
amitől oda jutott,
hogy medret fogott
és torlaszolt el eddig,
de most, íme, eljött
az ő diadala, pompája,
már-már zavaróan
bulváros esti fénye,
csak szerényen, szívem,
gondolta: nem sérthetem
meg a folyót, hiszen
annyiszor ezeréves
aggastyán… vén tekergő…
szívem hát szüntelen
a sodrás fölött dobog,
s ott rezonál legjobban
talpakra, kerekekre…
ahol most megtorpan
az északnyugati szél,
a jelzőzászló lobogása
összecsuklik hirtelen
és nekidől az emlékektől
baljós délutánnak…
mintha Thornton Wilder
egy hatodik élőlényt
varázsolna elő fényes
utókora igazolásául
vagy cáfolatául,
aki sértetlenül megúszta…
szárnya nőtt talán,
égbe vonták, töprenghetett
a híd, míg aztán végül
maga ment le hídba…