Prózakötetek -

BAKA PISTA MOSTANI CÍMÉRE

Kemény kis kártya, Lajostól kaptam, csongrádi titkos fiókjai őrzik az ilyesféle relikviákat, ide másolom betű szerint, de nem formahűen:

Bizony, szeretettel vártuk, várták, szép este volt egyetemisták kitüntetett figyelmétől övezve, mondhatni forró este, mindhármunk kötete az előző évben látott napvilágot, és Szegény Yorick mondta a bevezetőt, és szerfölött sajnálta, hogy Baka kötete, nem nála jelent meg, de odatartozónak gondolta. A forróságot a Feneketlen-tóban hűtöttük, május volt, csütörtök… Aztán már 20 esztendő sem maradt, illetve pontosan 20 esztendő a Magdolna-zápor és a November angyalához között. Tíz könyv, melyek homlokán a legfelső redőkbe azt írták: Baka István. Halála óta, 1995. szeptember 20. óta, ami egy szerdai nap volt, hogy élni lássam, inkább a prózáit olvasom, mint a verseit, pedig ezekben is ott járkál, ott muzsikál a halál, kerülgeti a szekszárdi szőlősdombokat, szólnak a trombiták, az orgonák, vonyítanak a hegedűk, s mintha hordók gurulnának lefelé, dörögnek a dobok, s a tagadott, mégis vágyott Isten végső tapsaként csattannak össze a rezek. Rezeg a szívem a szívünk…Isten mindent tud, mindent lát, minden porszemről főkönyve van. Bár papját nem hívták oda de ott volt, hallgatta véle viaskodó szolgája esdeklő versét, a koporsó födelét lecsapó utolsó két sort „Megszabadultam tőled mégis árvád / Vagyok Uram ki várva várva vár rád” s hallgatta a végtelen zenét, ahogy rendelted, ahogy hallgattad a szeptemberi napfényben, ahogy elkószált a hegy felé, s ahogy visszajött, visszaverődött…
Kétszer jártam a szekszárdi temetőben, kétszer szorongattam koszorút, 1991. áprilisában, csepergő esőben Dénes temetésén, és aztán most, négy évvel később szinte nyári hőben szeptember végén. Lehetett volna mondani akár a Szeptember végént is, de a te Petőfi versedből is: „Hazámmá rothadok – akárki: / barát vagy ellenség temet” Azt hiszem, Pista, a barátaid voltak ott, akik nagyon szerettek, és nagyon borzongtak is, pedig mondom, szeptember végi kánikula volt. S azóta nem a zárt, fegyelmezett verseidet, szíved ritmusát gyönyörűen kidoboló jambusaidat olvasom, hanem prózáidban, vacogtató történeteidben találkozgatunk, de aztán egyszer-kétszer mégis kiszólsz, A századvég költőihez – egyre jobban érzem a figyelmeztetést – a halovány visszhangként, a Szekszárd–Szeged–Budapest–Szekszárd kiszögelési pontok közti különös háromszög égi membránjáról, mintha csak Liszt ama Miséjéből áradna a hang, a hangod: „A húsként pirosló alkonyatot / ellepték csillag-kukacok, – hiába / vágjuk a holdfényt hagymakarikákra: / nem nyomja el a rothadás szagot.”
Már nem sírok. És te pedig nevetsz, ahogy szememet dörzsölöm. Persze, hogy hagyma! Élsz, élsz nagyon.

(Tiszatáj, 1996/9.)

< vissza prózakötethez