Prózakötetek -

Levél, ha hull…

BAKA PISTA MOSTANI CÍMÉRE

Kemény kis kártya, Lajostól kaptam, csongrádi titkos fiókjai őrzik az ilyesféle relikviákat, ide másolom betű szerint, de nem formahűen:

Az Eötvös Kollégiumban (XI. Ménesi út 11–13.) 1976. május 13-án,
csütörtökön este 8 órakor
Baka István, Nagy Gáspár, Pintér Lajos költői estje.
Bevezetőt mond: Kormos István.
Közreműködik: Márai Enikő, Vándorfi László.
Szeretettel várjuk!

Bizony, szeretettel vártuk, várták, szép este volt egyetemisták kitüntetett figyelmétől övezve, mondhatni forró este, mindhármunk kötete az előző évben látott napvilágot, és Szegény Yorick mondta a bevezetőt, és szerfölött sajnálta, hogy Baka kötete, nem nála jelent meg, de odatartozónak gondolta. A forróságot a Feneketlen-tóban hűtöttük, május volt, csütörtök… Aztán már 20 esztendő sem maradt, illetve pontosan 20 esztendő a Magdolna-zápor és a November angyalához között. Tíz könyv, melyek homlokán a legfelső redőkbe azt írták: Baka István. Halála óta, 1995. szeptember 20. óta, ami egy szerdai nap volt, hogy élni lássam, inkább a prózáit olvasom, mint a verseit, pedig ezekben is ott járkál, ott muzsikál a halál, kerülgeti a szekszárdi szőlősdombokat, szólnak a trombiták, az orgonák, vonyítanak a hegedűk, s mintha hordók gurulnának lefelé, dörögnek a dobok, s a tagadott, mégis vágyott Isten végső tapsaként csattannak össze a rezek. Rezeg a szívem a szívünk…Isten mindent tud, mindent lát, minden porszemről főkönyve van. Bár papját nem hívták oda de ott volt, hallgatta véle viaskodó szolgája esdeklő versét, a koporsó födelét lecsapó utolsó két sort „Megszabadultam tőled mégis árvád / Vagyok Uram ki várva várva vár rád” s hallgatta a végtelen zenét, ahogy rendelted, ahogy hallgattad a szeptemberi napfényben, ahogy elkószált a hegy felé, s ahogy visszajött, visszaverődött…
Kétszer jártam a szekszárdi temetőben, kétszer szorongattam koszorút, 1991. áprilisában, csepergő esőben Dénes temetésén, és aztán most, négy évvel később szinte nyári hőben szeptember végén. Lehetett volna mondani akár a Szeptember végént is, de a te Petőfi versedből is: „Hazámmá rothadok – akárki: / barát vagy ellenség temet” Azt hiszem, Pista, a barátaid voltak ott, akik nagyon szerettek, és nagyon borzongtak is, pedig mondom, szeptember végi kánikula volt. S azóta nem a zárt, fegyelmezett verseidet, szíved ritmusát gyönyörűen kidoboló jambusaidat olvasom, hanem prózáidban, vacogtató történeteidben találkozgatunk, de aztán egyszer-kétszer mégis kiszólsz, A századvég költőihez – egyre jobban érzem a figyelmeztetést – a halovány visszhangként, a Szekszárd–Szeged–Budapest–Szekszárd kiszögelési pontok közti különös háromszög égi membránjáról, mintha csak Liszt ama Miséjéből áradna a hang, a hangod: „A húsként pirosló alkonyatot / ellepték csillag-kukacok, – hiába / vágjuk a holdfényt hagymakarikákra: / nem nyomja el a rothadás szagot.”
Már nem sírok. És te pedig nevetsz, ahogy szememet dörzsölöm. Persze, hogy hagyma! Élsz, élsz nagyon.

(Tiszatáj, 1996/9.)



< vissza prózakötethez