Kezdetben bizony
nem hittem el én
hogy túlélem ott
ezt a tőlem kért
ritka szolgálatot
hogy lennék kémlelője
fönt a hóhatár fölött
a gerinc szikláinak
miknek csúfos omlása
egyszer úgyis rámzúdul
kerek hatvan hónapig
éltem itt barátaim
száraz kenyéren s vizen
kardélnél is élesebb
kövek társaként
és számolni kellett
minden szívzörejt
ami a gerinc felől
kígyóként kúszott
őrhelyem felé
ahol a föld s az ég
mágnes sugártükörben
valómmal egybeért
veszteségemre így borult
nappal szemfedél sötét
de aztán szabadságos
csillagok hintettek
gyertyányi fényt fölém
orromig látni engedett
valami lázas vakremény
amit a világ üzent
ide az ég peremén
nyújtózó sziklaél alá
hányszor gondoltam
majd vége lesz talán
s szabadulhatok
ha jönnének májamért
griffek vagy sasok
de hatvan hónapig
csak bilincs-egyensúlyok
és sziklareszeléknyi por
minta-téridő mágnesként
szavamon fogott
minden megkarcolt követ
szóvá lapított
s te olvastál belőlem
hószín fehér palákról
amint ezredévek gerincben
ott fönt keresztként futnak egybe
ezért vagyok hát távol
ezért nyelvemen a só
már víz nélkül is
halálomig fölérek
valami cél üldöz mint
az öngyilkos hajlamú gének
balek kárvallottjait –
a gerincen túlnan úgylehet
már lefelé húz a köd
s talán (valaki) utánam hajít
egy megváltó követ.
< vissza verseskötethez