Kezdjük a körkérdés végéről:
Elmondhatom, hogy a hét évtizedet megélt lapnak felezőidejétől kezdve rendszeres és hűséges olvasója vagyok, s éppen harminc éve szerzője is. Debütálásomkor, 1974-ben az angyali költő, Pilinszky János „szavalta be” Kondor Bélát idéző versemet a Vigiliába, így ajánlott a felelős szerkesztő, Rónay György kitüntető figyelmébe, hogy aztán majd Latinovits Zoltán fájdalmas-vádló Sírfeliratával folytassam e helyt poétai működésemet. De ez már 1976-ban történt. Verseimmel azóta valóban több-kevesebb rendszerességgel – s más műfajban is – virrasztó lehettem e rangos folyóiratban, s így az időben társa nagy elődöknek és legendás kortársaknak. Köszönet érte a figyelmes szerkesztőknek, akik kitartóan szólongattak, biztattak (például ilyen körkérdésekkel is!).
Az olvasó (aki leginkább volnék) pedig hálával gondol azokra a mű-kincsekre, melyekből okult, ismereteit bővítette, hitét erősíthette az elmúlt évtizedekben. S arra is gondol, hogy tán már készül egy újabb Vigilia-antológia, egy újabb, nagyszerűen szerkesztett Virrasztók, hogy együtt lássuk mindazt (vagy annak legalább töredékét), amit havonta megjelöltünk, amire fölhívtuk mások figyelmét, amit hosszú vonat-utakra is magunkkal vittünk, s ha kellett, alkalmi, ám érdeklődő útitársunknak elmagyaráztuk, mit is jelent a szó: vigília. No, nem olyan szépen és sugallatosan, mint tette volt 1946-ban Sík Sándor híres beköszöntőjében, de tán szemet és szívet nyitogatóan.
És folytassuk másként, valamivel egyszerűbben, de nem leegyszerűsítve, hanem inkább összefoglalóan a további kérdésekre adott válaszunkat, tíz rövidebb sorban:
talán azért is Ő, mert Nála
a virrasztás végtelen kegyelme,
kérdéseidre már hangtalan felelne
élet-gyertyád szüntelen lobogása.
Fényénél tollad hajnalig imádkozott,
hogy „kétkedő fajod” is belássa
a lét eleve nem lett elátkozott,
bár annyiszor voltál lent a mélyben,
Ő veled volt mindhárom személyben.
(Vigilia, 2005. febuár)
< vissza prózakötethez