HÚSZ ÉVE HALT MEG KORMOS ISTVÁN
1977 szeptemberének közepén-végén, gyönyörű őszben győri orvos barátjának autóján, otthonos „hegyivezetőként” még bejárja Erdélyt; fényképezkedik a házsongárdi temetőben Misztótfalusi sírjánál, Torockón a vakítóan fehér házfalak előtt, Vásárhelyen Sütő Andráséknál a Vörösmarty utcában és az Új Élet szerkesztőségében az éppen arra járó Tánczos Gábor társaságában, Zsögödön Nagy Imre emlékművénél, s jól látható amint Farkaslakán, Áron trachittömbjén Szép Domokos Annát keresi, és újra boldogan áll fegyenccsíkos pulóverében Háromszék, Csík fölött az általa nevesített, de a sinkai verset is varázsosan tovább éltető Ágborisrét legközepén; Sütő vele küldi a Nemzeti Színháznak a Káin és Ábelt, de a határon fél napig várakoztatják, kocsijukat átkutatják, s végül a kéziratot drámai kifejletben elveszik tőle (Sütő a budapesti román követségen tiltakozik barátja zaklatása miatt, mindhiába, mert a bocsánatkérés elmarad!), Kormost láthatóan nagyon fölkavarja a nem várt „határincidens”, mérgét csak Panek úr ajándék konyakja enyhíti valamelyest; október 3-án Hatvanban jelen van Korniss Dezső kiállításának megnyitóján, melyet Nagy László celebrál, egy erről tanúskodó fényképen Szécsi Margittal látható, s olyan szomorúan néz az egyik kornissi pásztor, mintha tudná: ez lesz az utolsó felvétel, mint ahogy a (kornissi) Pásztorok című keserű, nagy „számadó” verse is az utolsó, amely még életében, igaz, méltatlan késleltetéssel, napvilágot lát; október 5-én nem megy el az Angelika presszóba, ahová egy irodalmi estre hivatalos, mert a jugó–magyar meccset szurkolja végig, de délután még tréfásan figyelmezteti a népszerű és rendkívül jó svádájú írónőt, hogy legyen kíméletes a másfél kötetes, ifjú költővel, akivel majd együtt szerepel; a jól sikerült Angelika- esten ezért is emlegetik Kormost, sőt az est után is sűrűn a Casanova bárban, ahová a feldobott hangulatú szereplők és vendégeik átvonulnak egy kis táncikálásra, a nagyasszonyosan is szép színésznő például remek történeteket mesél Jékely és Kormos barátságáról, széptevési szokásaikról, Kormos párizsviselt éveiről, melyekről ihletettebben és valós tanúként csak a lutéciás barát, Fifre úr szólhatna, pergő beszéddel, Gauloise-ának füstjébe burkolózva, ismételvén a neki küldött kormosi szentenciát: „gyerekkoromtól ez komisz szokásom: szívem titokban hűségeskedik”, tehát Kormos, legendáival, szinte hallható tárnamély basszusával nagyon is ott van köztük; a fiatal költőlektor másnap még viselvén az éjszakázás nyomát és lendületét, nem megy be a kiadóba, igaz, telefonál valami elfogadható okot, a történetet aztán így beborítja a balladai homály, majd később a bűntudat… ez egy csütörtöki nap, ám Kormos arra járván benéz, holott neki nincs is szerkesztőségi napja, talán hogy kajánul megkérdezze, milyen is volt az irodalmi csevely, és a szép kollegina miként tartotta be azon ígéretét, amire tegnap délben a Hungária előtt kajánul biztatta; csodálkozik, hogy nem találja, pedig a hétvégére szóló meghívást is szerette volna megerősíteni, néznék meg feleségével és kétéves kislányával (akinek már a Butácska Jeromost előre dedikálta) az őrmezei új lakást, játsszanak egyet a Luca lánnyal; talán csöppet bosszankodik és főleg aggódik: mi ez az eleddig nem tapasztalt lazaság „társzekeres öccse” részéről, s persze a tegnapi meccs részleteit szerette volna a Népsportnál élvezetesebben előadni, ha már a „kölökszerkesztőnek” megbocsáthatatlanul rosszul időzítették szereplését, így mondják másnap reggel a Móra kiadó titkárságán zokogó hölgyek, mert akkor már ott a sokszorosan vértanús nap híre; október 6-án délután még hazavitte az óvodából a négyéves Lucát, este fél nyolc tájban kiment az erkélyre, fölnézett az őrmezei égre, talán a szegények Istenét kereste a csillagok mögött, aki régtől látja őt, kinek pecsétjét meghajszolt szívére képzelte, aztán álltában összeesett, merthogy csupa heg szívére akkor a sokadik üzenetet kézbesítették; éppen csak egy „miccre”, azaz három hétre járt ÖTVENNEGYEDIK születésnapjától.
(1997)
(Hitel, 1997/10.)
< vissza prózakötethez