Az elmúlt évtized költészetét elparentáló, s finnyás vélelmek ragálya idején (amit mondhatunk persze még bőven jelen időnek is) a zavart és kicsinyhitűséget durcás fölényű iróniával illett eltakarni. Akkor jól fölfogható és világos ellenszegülésként éppen Csoóri Sándor katartikus esszéit ajánlottam legtöbbször magamnak és másoknak is. Tudom, üdítő és felrázó gyógyszerül szolgált, ha azt írta például, hogy „a költészet a világ érzéki metaforája, mely nélkül minden, de minden meghamisítható ezen a földön”. Túlzó nagyotmondást vélhettek kihallani ebből a sugallatos megállapításból mindazok, akik sokallták eleven kérdőjeleit is. Főleg a Műfajok őrségváltása? című esszéje után következett ez a bizonyos kétkedést kifejező írásjel.
Ajánlataim persze leginkább a költeményeire és a költői eljárásmódra vonatkoztak. Olvassátok a verseit, mondtam, mert a versről való gondolkodás még lehet pedánsan zörgő váz is, ha az élet lüktetése hiányzik mögüle. Azaz: a világot befogó és világot teremtő végtelenség, ahol a legfőbb delej az egyszeri sors: drámákkal, leveretésekkel, elárultatások és megfeszíttetések sorával. Aki e költészet hajlamainak és képzeteinek alapgyökeit keresi, az egy kivételes gazdagságú metafora-szótárt bővítgethet állandóan. Nem véletlen, hogy Illyés írta róla elismerésképpen: „már a jelzői is metaforák.”
Talán a bevallható esendőség köznapi helyzetei kapaszkodtak meg a természet minden évszakában, talán az oly kitüntetett „mediterrán mámor” – ez Kiss Ferenc megállapítása – sugárzott vissza a személyességet porcikáiban is vállaló költőre, aki egy és azonos verseivel. Lélegzetvételeiben is poéta; alkalmas a csodára, ámulásra.
De mégsem lett „léha szökevény, szemfüles világtanú”; inkább lett „a jövő szökevénye… szavak, hóförgetegek és botorkáló esők barátja”, aki látta és láttatni tudja „a hazaballagó Fekete tengert alkonyatkor”.
És sorolhatnánk a teremtett képi csodákat, amelyek a semmiből (és persze a megfigyelés élességéből) merítik az erőt, s tartják az ismétlődések finom ácsolatával a verset magasan, az olvasóra kényszerítve annak könnyen belátható hatalmát. Valahogy úgy, ahogy Pál apostol szól az első, hitben megerősödött közösségekről: Nihil habentes et omnia possidentes”, vagyis semmijük nincs és minden az övék.
Igen ez a „föltámadásos”, szüntelen reményben fogant költészet a miénk. Olvasóié, akik majd kiböjtölik újabb verseit is. Mert alig hihető, hogy az elmúlt évek szabadság-roncsai alól és mögül ne villant volna meg vers-szava, idegszálainak pontos rezdülése.
Elhangzott a Magyar Rádióban a „Hét költője” című műsor bevezetőjeként, 1992. április 13-án.
(Holnap, 1992/7–8.)
< vissza prózakötethez