AZ ÖTVENÉVES CSOÓRI SÁNDORRÓL
Csoóri Sándor 1969 februárjában születésnapi följegyzéseket írt. „Ma lettem 39 éves” – mondja egyszerűen és hitetlenkedve. Szinte ironizálva ünnepli a nem kerek évszámot. És időközben elrobogott egy évtized, voltak ködös, havas meg esős februárok is: derűsebbek talán az ideinél, de Csoóri most lett ötvenéves.
Mondanék hát valamit, mintegy benyújtva írásos véleményemet, emlékeimet.
Nyár. A hatvanas évek eleje – közepe táján. Egy Csoóri-verset mint indulót fújok betéve. Fogalmam sincs, hogyan került hozzám; milyen könyvből nyílott elém. A címe: Menekülés a magányból. Szavaltam tehát egy Zámoly-nagyságú falu lehangoló délutánjaiban, hőségben, pornak, kerítésnek, az aratást már nagyon unó kamasz-magamnak: El kell indulni minden útra, / az embert minden úton várják. / Nincs halálos érv a maradásra…
Ennek a versnek a végén, ahol a jegenyék zöld szökőkutak lesznek, borzongtam meg igazán először, holott egy igazi szökőkút milyenségéről még fogalmam sem volt, de azóta is minden szökőkútban azonnal jegenyét látok, a jegenyékben hallom a vízsuhogást, a bőrömön érzem a szélben röppenő permetet.
1977. október 5-én az Angelika eszpresszóban rendezett irodalmi estek sorozatában nekem is szerepelnem kellett. Az est vége felé tette föl váratlan kérdését a műsorvezető: „A kortárs hazai költők közül mondj három, a számodra legfontosabb nevet”. Egy pillanat alatt sok minden átvillant az agyamon, aztán csak annyit kértem: hadd mondjak legalább négy nevet, – és soroltam (ízlésem, költészetről elképzelt esztétikai fölfogásom, továbbá költői s emberi példájuk, tartásuk okán, életkoruk szerint, szigorúan időrendi sorrendben): Jékely Zoltán, Kormos István, Nagy László, Csoóri Sándor. Csend volt egy pillanatig. Az est után egyik barátom figyelmeztetett, hogy mi a fenének dőltem be a kérdésnek; továbbá felvilágosított, hogy nálunk nem szokás ilyen vallomásokat tenni, vagy ha teszek, akkor legalább A-tól Z-ig soroljam a listát. Mert jaj neked, barátom, he nem szeretsz olyanokat, akiket tulajdonképpen szerethetnél, ezért vagy azért tisztelhetnél. Vagy mondd jópofán, hogy számodra te vagy az egyetlen fontos költő, a többieket nem ismered. Ez roppantul tetszik a közönségnek. Vagy egy-két közismert dilettánsra esküdj, s ezen három napig jókat lehet röhögni a Duna mindkét partján. Ámultam, hogy tréfaként lehet megválaszolni, fölfogni ilyen kérdést. Tudom: minden lista, még a legtágasabb is, eleve szűkítés: mivel nem képes az árnyalati gazdagságot fölmutatni. És különben is: a költészetet inkább ragyogó versek gyűjteményének, mintsem kiváló költők gyülekezetének gondolom. De akkor és ott, máig vállalhatóan, a szárnyasoltár négy szentjét, apostolát válaszomban megneveztem. Most is leírom nyugodt szívvel az egyszer elhangzottat. És másnapra is érkezett egy válasz: október 6-án, „ama vértanús napon” meghalt Kormos István és – fátumos dátumok! – éppen ma két esztendeje (mikor ezeket a sorokat írom), hogy 1978. január 30-án Nagy László is követte. Az idő megállni látszott, s én már szinte mániákusan az örökös válaszadás kényszerében élek. Nézem ama szárnyasoltár négy alakját, s most különös figyelemmel a kereken ötvenéves Csoóri Sándort: a legfiatalabb ötvenéves magyar költőt. Én nem számolgattam soha, hányféle útja van, hányféle ideje és hóesése. Hogy felröppenő madara, vagy a sorsunk minden pórusába beakasztható kérdőjele mitől lesz olyan tragikus. Mert a számolgatások és számítások, a már-már nagyítólencsével nézett részletek mindig az érvényes, egész igazságon ejtenek csorbát. Csoóri Sándornak pedig érvényes igazságai vannak a maga fogalmazta fölismert és kimondható igazságok csöppet sem elvont tartományában: a közelítés szüntelen nekirugaszkodásaiban. Versben, esszében és filmben ott a berzsenyis kőropogtatás. És ami a legfontosabb: a személyiség tettekben is megmutatkozó hitele. Például ezt, és ilyen fokon tudomásom szerint Magyarországon az elmúlt két évtizedben senki sem cselekedte meg Csoóri helyett. Ha barbár módon nagyon ketté akarnánk szakítani egy integritásával szinte tüntető embert, akkor is csak azt mondhatnánk: megcselekedte a jó és halaszthatatlan ügyek már-már hamvadó parazsát fújkáló Csoóri Sándor a tollát bármikor tintába fúlni hagyó Csoóri Sándor helyett. Úgy lett ő is a magatartás példája, ahogy a szárnyas, megperzselt ifjú Ikarosz, akiről s akinek kapcsán Bretter György így ír: „Az utókornak azonban példákra is szüksége van, nemcsak remekművekre. A remekművekből megtanulja az időt legyőző emberi tehetséget tisztelni, de az idő legyőzését már nem.”
Csoórinál a remekművek sem maradtak el. Páratlan képek, metaforák legmélyebb örvényeiből gondolatokat és gondokat halálbiztosan kimentő, tenger felé áramló verseire, esszéire gondolok elsősorban. Hallom és látom, ahogy egy nyilvános rádiófelvételen nekilendül a Leltár, tűnődve és a Vadfiú hajjal talányos sorainak. Figyelem a lélegzetét, a ritmusát, s ahogy maga is csodálkozik honnan jött ez a vers, és ki az, aki most itt újraéli: Hát voltak erdők? / patkós madarak? / napozó folyók, mint homokon szétnyíló női lábak? / szobák, világvégi ablakokkal? … – és a vers végén: sírások közös könnyel? / országok közös lábnyomokkal?
Még minden csupa kérdőjel, kérdés, és mégis érezzük, hogy bizonyosság. Valamire és a megnevezhetetlenre. Mint általában a remekműveknél. Aztán meg így: Milyen év, milyen nyár, nem tudom – s ez újra ismétlődik. Az öröké újrakezdő, de már összegezni is kénytelen Csoóri egy percre elhiteti, szuggerálja: nyugi fiúk! – csak semmi kapkodás, most nem rohanunk, ha félfordulattal is, de visszanézünk, aztán a legrosszabb esetben is előre hátrálunk: Milyen év, milyen nyár, nem tudom – / testem előtti szél, testem utáni nap sajdul át csontjaimon / s a láng ígérete, hogy túlvilágom is nyár lesz, csupa dél, / szívethamvasztó sétaút jegenyelevél fényinél.
Vannak költők. Van egy költő, aki februári délben fényt küldhet biztatásul a nyári jegenyéknek.
1980. február 2.
(Magyar Nemzet, 1990. február 3.)
< vissza prózakötethez