A készületlenség egyedül érvényes lelkiállapotát, mondjuk tán így: csöndjét, nem akarnám megtörni harsányan szép, tehát hiteltelen szavakkal. Még akkor sem, ha az alkalomnak és környezetnek kétségtelenül lenne – és van is – ilyen csábító, sőt sugalmazó ereje.
Mert elég régi megfigyelésem, hogy a magamfajta szókkal bíbelődő ember, akinek szintén kiporcióztak valamennyit a látás és láttatás, a kép-írás és kép-alkotás színes zsákjából – szóval, némulna inkább, ha poétavénájú képzőművészek alkotásai között téblábolhat. (Esetleg: értően értetlenkedik.) De jobb, ha ezt hangtalanul követi el, mint gondosan megtervelt és megfontolt merénylet.
Kedves Felebarátaim! Itt csak az ámulatunkat kísérő, őszintén palástolt, de jogosnak látszó irigység lehet megbocsátható! Mint a helyes okból történő műértés és élvezet (T. S. Eliot) első grádicsa, amolyan első esztétikai lépcsőfok. Ami máris hozzáadható az itt kiállító művészházaspár, Lieber Éva és Somos Miklós teremtett világához.
Amihez – mint mondottuk már – még nincsenek mondataink, hiszen szemben velünk, keresett szavainkra merőlegesen, szuverén műalkotások sugároznak. S műfajuknak megfelelően, anyagszerűen formákkal és színekkel képes beszédet közvetítenek. Továbbá: nem akármilyen titkokat és sejtéseket bíznak ránk ha beléptünk áramkörükbe. (Még akkor is, ha csupán a Popper Leó által említett „termékeny félreértés” állapotában találtattunk.)
Ahogy látom, a sikeres belépés ebbe a mágneses terrénumba már megtörtént. A lélekszerinti kapcsolódás minden esélye adott: a humánumra a humánum figyel odaadóan. Aztán a közelhajolás misztériumában már mint jó cinkosok ügyelünk a legkisebb részletekre. Persze azt is tudva, hogy egyes képnek vagy képsornak a mi szemeink is kölcsönzik a távlatot. A mű szinte már közös az idő haladtával. Értékét mi magunk is fokozzuk azzal, hogy többek és emberebbek vagyunk szépségük és igazságuk által.
A távlatot említettem. Lieber Éva varrott szőnyegén például Cividale del Friuli mesés reneszánsz gazdagságába repülhetünk, s ott forgolódhatunk Tullio Lombardi mester könyöke alatt. De ugyanígy a Dunakanyar festett és hímzett, művészileg és megművelt minden egyes négyzetmilliméterét már belső tájként járhatjuk be, pedig elsősorban a gondos formák és az elementáris színek látványát hordozza a képsor. A poétikusabb, absztrahálóbb képek, mint például A víz kapuja, a Távolság vagy éppen A költő háza gondolati igényességükkel is kitűnnek.
Mert titkok vannak itt, kérem, és nemes látomások! Egyrészt a szakrális témák és a folklór ihlette alaptoposzok alázatos vállalása és termékeny tovább-gondolása. Másfelől pedig a mesterien kikísérletezett technika – festészet és hímzés – szorgalmas gyakorlata, amely már maga is tartalomszervező, éthoszt adó sugárzás. A fáradhatatlan munkamenet hasonlatos lehet a középkori kódexmásoló Ráskay Lea és Sövényházi Márta munkájához. Amikor az ihletet napról-napra, s évről-évre karban kell tartani. Akár az elbeszélő költeményeknél vagy eposzoknál. De mégis másképp.
Másként, ahogy Somos Miklós beszél. Komoly gondolati költészetet művel, intellektuális kalandokra csábít. A szigorúan rendbe-komponált tárgyait mindig átlelkesíti, humanizálja. Rendre bibliai szituációba képzeli alakjait, akik pedig nagyon mai emberek, legyenek épp jelet figyelő pásztorok, a jelre útrakelő királyok vagy éppen egy felebarátunk a tékozló fiak közül.
E nagyon kimunkált színvilágba, ahol meghatározónak látszik a kobaltkék, mindig belengenek a titkokat sejtető vásznak, kendők. Így a szent állandóság mozgalmassá lényegül, mintha a példázat erejét akarná tevékenyen súlyozni. A mély-tüzű imperatívuszok szinte kiüzennek a képekből: „lássunk színről színre”, ha már, mint egyik különösen felkavaró képe mondja: bizony a Képmutatás korában élünk. Igen, itt él az ember, az egyedi, az egyetlen: cserélhetetlen sorsával, arcával, életével. Ismeretlen és mégis ismerős arcok, fejek. Már-már nevet kiáltunk, de csak jellemüket olvassuk pontosan: erényeiket és botlásaikat. Felidézhető arcok regisztere múltból és jövőből, akikkel találkoztunk és akikkel majd találkozni fogunk.
Meglepő lehet talán, amit mondok: szép rímelés ez Lieber Éva emberpárjának évszakokat bejáró útjára. A férfi és a női alakok Somos Miklós ezen képein nyerik el a téveszthetetlen arcukat, karakterüket. De tán mégsem különös, se nem meglepő, hisz poétavénájú festőkről szóltam. Pontosabban: akartam szólni, s még nem létező mondataimmal a képek üdvözlésére sietni. Nem meglepő, mert egymás lélegzetében élő boldog embereket, társakat köszönthetünk, akik – e tárlat is bizonyítja – a világteremtés dolgában a rájuk bízott részt, szorgalmuk és tehetségük szerint maradéktalanul teljesítik. A többiről meg tudják és hitük szerint is vallják: „…a többi kegyelem…”
Sopron, MED HOTEL Galéria, 1994. szeptember 3.
< vissza prózakötethez