KALÁSZ MÁRTON: KI OLVAS ÉJSZAKA VERSET?
Kalász Márton több mint tíz esztendeje jelentette meg válogatott verseit. Azóta karcsú, ám annál fontosabb kötetekben (Szállás, 1978; Imádkozó sáska, 1980; Hozzánk a hóbagoly, 1983) építi tovább összetéveszthetetlenül egyéni költői világát. A mostani könyv mintegy betetőzi a föntebb említett kötetekben felszínre hozott versalakítások minden erényét. Már a kötet címadása is összegezést ígér, s nem véletlen az izgalmasan föltett kérdés: Ki olvas éjszaka verset? Ki olvassa el a költő, a költők verseit – általánosíthatnánk így. E transzcendens tartományokkal sűrűn érintkező költészet, ahol amúgy is gyakran fölmerül, előbukkan a mindenséget faggató kétség, most erre próbál felelni. Szükség van-e a legmélyebb emberi érzékenységre, igazságra, s minden rezdülésre? A nappal csődületén, tülekvésén túl: igen, a költő azt sugallja, hogy éjszaka, csönd, lámpafény, békesség kellene a vershez. Meditatív belefeledkezés, szívnémaság, csöndes előre- s viszszalapozás, sorok és szavak ízlelgetése. Ilyesmi kellene. Akik szeretik a verset, lehet hogy éjszaka olvassák a költő üzeneteit, bármilyen komorak is azok, álomba aligha ringatók: virrasztó tüzei maradnak az éber gondolatnak. Így írja ő: „tiltásunk híján tiltásunk ellenére minden (kimúlik) csak amit nem szeretünk csak a ránk kényszerített (sötét rossz gondolatok maradnak) a megveszésig örökkön örökké (bennünk) Uram”.
Úgy látom e verseket, mint az éjszaka ablakán hirtelen bevilágító röntgenképeket. Csönd van még, de a dörrenések zaja is ideszűrődik messziről: a villámfény még alig éri az ablakot, mégis ami akkor megvilágosul, az marad örökké egyben. A következő villanás az ablak távolabbi részére tenyerel, tehát sohasem a megkezdett helyen folytatódik az átvilágító művelet. Csak tudatunkban rakjuk össze a szokatlanul éles, üvegre kapcsolt felvételt. Bár a fény kinti forrásból táplálkozott, de bensőnk (itt: szobánk) tárgyai lettek megrajzolva. A kép bármikor előhívható, s ugyanakkor éles, kontúros, teljes.
A reális és szürreális elemek egymásba „építése” különös adománya e verskulturális. Ha nézzük például az Utazás c. verset, akkor érezzük, hogy az otthon és a gyerekkor utáni sóvárgás verse is lehetne, de nem az, hanem sokkal tágabb érvénnyel ontológikus verssé szélesül: létünk mindenkori útjairól, utazásairól kérdez: „vajon elől-e még a vonaton a mozdony”, s ha megyünk is (ki-ki a maga állomásai, elrendelése szerint), nem feledhetjük a kénytelen „tolatásokat” és a „sok megvárakoztatáson túli időt” sem. Megyünk a költészetből a költészet igazi sűrűjébe. Életünk egyszeri szavai átnyúlnak „titkos levegőt” szippantani a mindent túlélő reményhez. Erőt gyűjtünk így a vesztőhellyé tett földön. A Lászlóffy Aladárnak és a Kányádi Sándornak ajánlott versek drámaisága azt a módot is jelenti, ahogy a szó lehet csak vigasz és a szolidaritás elemi részecskéje.
Olyan érzésünk van, mintha a költő a belélegzett levegőt egy végtelen rekeszből fokról fokra engedné sorai közé. De mégsem úgy, mint akinek fogy a levegője, hanem a mélyebbről jövő levegő sűrűségével arányosan. Ahogyan a versek vége felé haladunk, úgy lesz fontosabb a gondolat: a kilélegzett igazság hordhatatlan sűrűsége.
A Kalász Márton-i versek pontossága, „érdes világossága” mögött érzelemgazdag világ húzódik. Holott a forma mikéntje sokszor ezt professzionista módon álcázza. S a rejtőzködés mégsem erőltetett, inkább a mérték és arány, vagyis a tehetség természetének tudatosan alkalmazott megjelenése. Mert működtetni tudja a nyelvet, de nem a hideg és csupán a technikai tökélyre törekvő poétát engedi közelünkbe, hanem az érző, az Egészet áhító férfit is. „Látom morzsáimat / veszendőnek a teljes asztalán. / Ízem, ha éhe nem / fordítja, még ki sejti meg?” A gondolati igényesség és vers-kibontás szinte bemutató jellegű példája az Ujházy Péternek ajánlott darab. (Megjegyezzük, hogy a kitűnő festő készítette Kalász korábbi köteteinek borítóját is.) Látszik a versből a művészi közös gond (a kezdet és a vég közti miért-re és hogyan-ra adott válasz), s az eleven izgalom, „melyben a gondolat fogamzása telt gondolat”-tá válik. Azt is mondja a költő, hogy „nyiladozunk, mint pépes magház – / nem soká őrizzük a jót”. De még minden
lehet, a számla kiegyenlíthető. Az éjszaka láthatatlan vallomásai egy sejtelmes telefonfülkéből, ahol „a hallgatót mindig vacogva / fényed lucskába akasztom, / hátam látod menni a sötétben…” Kivel beszélt a költő? Kivel társalgott, s kinek emészti hallott szavait? A szemközti oldalon – a kitűnően szerkesztett kötetben – Kosztolányi figyel, ő olvas „az élők helyett…”, mert „itt az éjszaka épp csak neszező / olyan halk lapozás, mint a kinti eső” – szól nagy beleérző képességgel a költő, mint majd a záróciklusban Babits hangján. Így kapcsolódnak egymáshoz a versek. Az éjszakára a nappal horzsoló fényei köszöntenek. Az idő mérhetőségére örök mérhetetlensége. A bölcsesség motívumait élesen lekaszabolják a gyerekkorba ágyazott emlékek: az otthon galambrajai, a fészertetőre hulló hó alatt öntudatlanul boldog szorgalmú méhek s egy sötét cseréppohár, melyhez társul ez a felejthetetlen kép: „tejhez, tudtam, anyám szemének méze jár”. Aki ilyen sorokat képes leírni, az súlyosan állhat a földön, s nyelvében is. Ezért lehet övé Arany János nyelve s a vértanú Radnótié: ez a nyelv a „választott nyelvem, anyanyelvem / láncba törője: amin ettől, látják, muszáj volt / már holtig énekelnem”. Így vallja meg legfőbb, tisztára csiszolt eszközét Epitáfium – szép magyar nyelv című versében.
Az utolsó ciklus Babitsról szól, mindössze három vers, de méltó összefoglalás. Lezár, de már nyit is egy új kötet felé. (Magvető, 1987.)
(Könyvvilág, 1987/5.)
< vissza prózakötethez