1. Gyerekkoromban amikor anyai nagyanyám a bakonyi betyárokkal ijesztgetett, azt hittem, hogy valami távoli földrész különös nevű őserdejéből hozza rám a fegyelmezést. Nem is féltem, úgyse merészkednek el idáig, ha meg eljönnek, akkor elvisznek magukkal és én is bakonyi haramia leszek, természetesen Sobri Jóska és Savanyú Jóska oldalán. Lesz egy kis ostorom és disznókat makkoltatok abban a nagy Bakonyban, amelyik nagymama mondása szerint kicsinység túl esik a Somlón. Hát akkor itt közel, hiszen a Somlót ismerem: ha eső készül, mindig idelátszik, idekéklik szép szabályos „koporsófödelével”, sietni kell a hegyi munkával. Szóval én Vas vármegye délkeleti csücskéből pillogtam át anno a bakonyos távoli világba. Középiskolás koromban Cellben, ahogy felénk mondják, már másodszor szálltam át, hogy aztán Veszprém-külsőn harmadszor is átszállják a szinte lépésben haladó vicinálisra, amely elvitt az iskolába, Szent Márton hegyére. Át a Bakony rengetegén a Cuha patak völgyében. Fantasztikus, álomi táj. Mindig vártam, hogy egyszercsak föllépnek erre az álmosan kanyargó vonatra a bakonyi betyárok és füstös ábrázatukkal az utasok pénzét kérik. Én legföljebb csak a táskámban lapuló ellenőrzőmet nyújthattam volna át, hogy írják már alá, mert otthon valamiért (szerencsére!) nem került apám szeme elé. Erre aztán leugráltak és elfutottak Bakonybél vagy Gézaháza meg a kimondhatatlanul izgalmas nevű Porvacsesznek irányába… közben, lehet nyakukat törték vagy valamelyik alagútban rekedtek… Bakonybélbe sokat kirándultunk. A krónikák szerint Gellért püspök több évig itt remetéskedett és imádkozott a térítések után még sokáig (máig!) pogánykodó magyarokért. Ezek a diákkori élmények is biztos segítettek abban, hogy Szokolay Sándor szimfonikus oratóriumához, a Symphonia Ungarorum-hoz verses hátteret adjak. Ez volt az én 2000. évi szerény tisztelgésem. Meg ennek a versezetnek az ikerpárja, amelyikben szintén e korban és e vidéken – Tihanyban, Pannonhalmán és a Balaton északi partján – bolyongok, Szent István, Boldog Gizella, Szent Imre, Boldog Mór, a későbbi pécsi püspök megidézésével. Ezt a szintén 12 tételes verset (Hullámzó vizeken kereszt) König Róbert grafikus barátom „muzsikálta” ki belőlem, aki állandóan a Balaton-felvidékben gyönyörködik. És méltán! Abban biztos vagyok, hogy a világ legszebb tájaival is állja a versenyt. Nos, a versek mellett linómetszetek (12 darab) dicsérik e tájat és csodálják ezt az ezeresztendős történelmet. A versfűzért Kárpáti Pál németre is lefordította. Így a kétnyelvű, igen szép kiállítású művészi mappa Vincze László papírmerítő műhelyében készülhetett el, egyelőre csak kis példányszámban, Szakolczay Lajos előszavával. Reménykedünk: még a millenniumi esztendőben akadnak kiadók, kuratóriumok, mecénások, akik igazi könyvformában is szeretnék látni ezt a közös vállalkozást. Azt még feltétlenül meg kell említenem, hogy később a Somló valóságosan is irodalmi tájékozódási pontommá vált: hisz Nagy László és Ágh István szülőfaluja, Iszkáz ott a hegy lábánál, és ehhez a hegyhez, mint valami bójához van szakíthatatlan versszálakkal és emlékekkel kötözve.
2. A föntebb emlegetett két hosszabb versemben, melyek a zene és képzőművészet, tehát a testvérmúzsák ölelésében is ihletődtek, nagyjából elmondtam, hogy miféle megrendültséggel és büszkeséggel nézek vissza egy ezredévre. Ha sikerül, még ezen nyáron a harmadik rész is elkészül, ez lenne majd az én belső számvetésem, együtt a három pedig a millenniumi triptichonom, ha tetszik: „verses szárnyasoltáram” az Úristen színe előtt.
3. Amit pedig a jövőről mondanék, de visszanézve az eltelt kétezer évre:
– … mindig és mindig
bűnökben édesült, iramult napok
habjaiban fuldokló emberek,
egy szalmaszállal, tudjátok-e?
talán a menthetetlent mentitek.
– … kívül és belül:
poklosan örvényült, háborult világ,
de a remény sohasem meghaló,
ha minden utolsó szalmaszál
ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!
Ezt a tízsoros verset a század utolsó évtizedének elején írtam, amikor az újabb balkáni háború kitört. Valamikor 1991 nyarán. Velem volt ez a vers az utolsó, igazán gyötrető évtizedben, talán velem lehet a következőben is. Most ezt a kommentárt fűzöm hozzá s ajánlom a jóakaratú embereknek: …tudom, hogy minden utolsó szalmaszál a Gondviselés kegyelméből valamennyiünknek külön-külön is olyan kapaszkodó, amelyre nyugodtan ráhagyatkozhatunk. Tehát: nem is kell kapaszkodnunk. Rajta vagyunk. A hit, mint törhetetlen híd. Abban az időben, melyet nem mi mérünk, de benne mi méretünk meg. Az időegységek hossza csak a mi tudatunkban látszik átélhetetlenül és reménytelenül hosszúnak… Másfelől nézve: csak egy karcolás vagy apró ránc a Mindenség gyönyörű téridő koordinátáján, ahol a dimenziókat nem sejthetjük… Heisenberg is ekkor kulcsolta imára a kezét. A reményt az imára kulcsolódó kezek éltetik a következő évezredben is. És nem lesz más jászol sem.
(Új Horizont, 2000. in.: Sorsunk és jellemünk – Kortársak otthonról, közérzetről, jövőképről, Új Horizont Könyvek, 2004)
< vissza prózakötethez