Prózakötetek -

Kézenfekvőnek látszana és stílszerűnek tűnne, hogy e helyt legtöbbet „hunyt Mesterünk”, két híres vojtinás versezetét idéznénk, s így közvetve kalapot lengethetnénk a hajdani versfaragó legény, csapszékeken versekkel házaló, ágáló, szent dilettante (nem Dante!) Vojtina Mátyás Arany által halhatatlanná tett alakja előtt.
Pár sort azért nem spórolnék ki Vojtina ars poeticájából sem, ha mai gyülekezésünk szép tárgykörére nézek, s a mai költőket s költészetünk tudós szakértőit kérdem, akik úgy teoretice megmondják: merre az arra, mi az irály, mi a dörgés a szent poézis égalján, s mi volna a kánon… uram-bocsá a divat stb…
Szóval Arany így:

Átugorva csaknem két évszázadot, most én is bátran gyáva leszek, lehetek, hisz ez deklarált szabadságjogom: és a divat és a vásárfia meg a pénz kapcsolatát nem firtatom. A dialektika kedvéért, és talán csak a fiatalabbaknak mondom, hogy amikor anno, úgy éppen két évtizede főleg rosszalóan és fejcsóválva vakmerőséget és bátorságot emlegettek velem, illetve néhány versemmel kapcsolatban, inkább csak arról lehetett szó, hogy valamiért nem mertem félni… és az sem félt, aki írt a kezemmel! Erről majd egy rövid futamot még szólnék…
De vissza Aranyhoz, jó néhány évvel később írta a Vojtinák után az Intést, pontosan 1877-ben, ekkor 60 éves, a költészeti eljárásmód pazar, máig és még nagyon sokáig megszívlelendő tömör összefoglalását. Én mindig elbűvölve olvasom ezt a remeket, és talán egyszer megbocsátanak nekem azok is, akiket szerkesztőként, „aranyos nyomatékul” meg-megkínáltam e verssel:

És még egy vers, a legkedvesebbek közül való, s nem azért, hogy a debreceniek lelkét-szívét csiklandoztassam. Nem Csokonai és nem Ady! És nem más, hanem Fazekas Mihály szól itt, jóval Arany előtt, de mintha még véle is vitatkozna. Mondanám: versének bája, szabadságfoka lenyűgöző. Oskolamestereket, zabolázókat, hars és magabiztos skatulyagyártókat, ízlés-egyenirányítókat könnyű legyintéssel, szelíden pirongat. Nézzük csak:

Tudom, tudom másfelé is kanyarodik ez a gyöngyszem, s jól elgurul máig, hogy én is szabadon csapongjak a tárgyban. De amit ígértem korábban, most arra veszem a irányt. Írtam magam is számos ars poeticaszerű verset, talán kevesen számon is tartják azokat. Most csak egy rövid dallal, énekkel szaporítanám még a szót, mely utótörténete miatt került különösen közel hozzám. Ez a legrövidebb, de tán a többi hasonló jellegű versem lényegét is megmutatja.
Tizenhét éve történt: tehát 1986-ban, a júniusi számban tapasztalt, ahogy akkor hivatalosan írták „súlyos közléspolitikai hibák” miatt betiltották a Tiszatájat, és három szerkesztőjét azonnal ki is rúgták. Ama súlyos közléspolitikai hibák elkövetésében bizony leginkább én lettem tettestársként megnevezve, mivel négy versemet közölték abban a számban, és ráadásul még egy rólam szóló Domokos Mátyás-tanulmányt is.
Sok év után a Történeti Hivataltól megkaptam a személyemet érintő többszáz oldalnyi paksamétát, s benne nem akármilyen rendőrirodalmi fordulatokat olvashattam az ügyről egy összefoglaló operatív napijelentésen, melyet Harangozó Szilveszter rendőr altábornagy, belügyminiszter-helyettes írt alá. A dátum 1986. július 8. Belső ellenséges tevékenység főcím alatt ez áll: „A Tiszatáj szegedi folyóirat júniusi számában megjelent Nagy Gáspár költő, belső ellenzéki személy, a Bethlen Gábor Alapítvány titkárának Félelmen túli és A fiú naplójából című két verse, amelyekben emléket állít az ellenforradalomnak, illetve – burkoltan – becsmérli rendszerünket.” Még jó, hogy nem akkor olvastam ezt az „épületes szép” szöveget… hanem csak másfél évtized múltán…
Zengett az ég hónapokon át, de hasadt a hajnal, szólhattunk volna Máraival. Így értünk el advent első vasárnapjáig, 1986. november 30-ig, amikor is a Magyar Írók Szövetsége ötévenkénti tisztújító közgyűlését tartotta. Rendkívül viharos ülés volt az a két nap, november 29. és 30. A hatalom utolsó kétségbeesett kísérlete, hogy megzabolázza a már 1981 óta engedetlen írótársadalmat. Érdemes elolvasni: akkor és ott, ki és mit mondott. Legtöbben a betiltott, szétvert Tiszatájat hozták szóba. Demonstratív tiltakozás is volt, 114 aláíróval. Többen engem is emlegettek. Persze elítélőleg is. És nem csak a hatalom részéről. Így azon az első adventi vasárnapon, csaknem az ülés berekesztése előtt szót kértem, mert szólnom kellett.
Igen, két nap híján pont tizenhét éve ennek. Akkor is november 30-ára esett advent első vasárnapja. Szent Pált idéztem, a Timótheushoz írott második levélből való részt, amely emberi és költői ars poeticaként is hitvallásom. S ez azóta se változott: „Hirdesd az igét, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan… mert jön idő, amikor a józan tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint seregszámra szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák. Az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják. Te azonban maradj mindenben meggondolt, viseld el a bajokat, teljesítsd az ige hirdetőjének feladatát, töltsd be szolgálatodat.”
És a vers, amely a föntebb idézett rendőirodalmi bélyeg után már végképp hozzám tartozik, szinte bőrömbe égett: ha tetszik, legrövidebb ars poeticámként is. Bár más utakon, ösvényeken járunk, de most is köszönöm, hogy Koncz Zsuzsa 1989-ben a legreménykedőbb, még a nagy szakadások és szakítások előtti esztendőben, III. verslemezén, Bródy János zenéjére, oly szépen (és gyakran) énekelte:

Elhangzott az Irodalmi Napok rendezvényén Debrecenben, 2003. november 28-án.

(Hitel, 2004/4.)

< vissza prózakötethez