Arcom országútjain
megtorpannak az átutazók,
megtorpannak és megdöglenek
az ideiglenes hazakeresők,
mert a haza nemcsak határos
végtelen de elcsuklási övezet
is, vér is, szerelem is:
ezért az ötlet-telepesek
kolóniája elrepül vagy fölrepül;
de nem madárként, csak űrhajóként,
fáradt testünkön átszaladt
golyóként. – De esküszöm a
kicsorbult rozsdás pengeéllel:
tiszta lesz arcom, hófehér és
falfehér, egyetlen remegő hófal,
rajta kiserkenő véralföldek
leöntve szesszel kínjukban
fölragyognak, bevilágítják a
fekete keresztutakat, a vér
kicsapott keserűségét. –
Álmomban mormolom, gondolom:
még ne közelíts hozzám
még ne menekíts innen
látható az orcád
látható és nincsen –
de már valakinek esküszöm,
az álmomra esküszöm, hogy
megérjük az alabástrom-kéz
mozdulatát, a tintalevelek
közé menekítő veríték utolsó
pillanatát! – Így is marad
egy foltnyi haza, bár valami
a szívünkig harap, belopja
mocskos névjegyét, marad
vér is, szerelem is, csak arc
nem marad, csak az országutak
kanyarognak a levegőbe; de a
vadludaknak nem gágogunk vissza
és nem költözünk se föl, se le
se jobbra, se balra, felépítünk
valami lelkiismereti hiányt és
szégyenpírt keresünk egy jövendő
arcra!
< vissza Halántékdob verseskötethez