Egy szép napon azt mondom:
uraim, vevő vagyok az önök
elhibázott sóhajaira, de kérem
a város összes kulcsait, mert
keresek egy fölismerhetetlenre
pofozott őszi hónapot, és nem
tudom, mit válaszolnak önök,
mit tudnak erről a zárkáról,
kinél a kulcs, merre mászkál
a foglár, nyilván fölszívódott
a vezércselek állandósulása
idején, amikor a polgárok már
vezércserében gondolkodtak –
a sírás zárkáiból, elvérző
leveleivel szabaduló őszidő
gyűjtött elegendő esőt s le-
ereszkedik tarzani ügyességgel
csatornák hengerein, városok
talpa alatt lüktető Hálózatba,
hol az Isten is eltévedne a
vérben, patkányok szirénáznak
a meder forgalmi zubogóján,
fönn a város már telet lélegzik,
kiixelné a zsibbadást összefa-
gyott hókupacok jövőre tervezett
fölvonulásából, a város ténfereg,
fejében harangok lüktetnek reggelt,
estet, hogy el ne hibázza a napi
migrént – micsoda Ádvent, micsoda
Karácsonynak nézünk elébe! – remeg
emlősök ágya-vacka, a forgalom
fogalmi párnacsücskén tollba té-
ved a kardos angyal szárnycsapása;
lehet, megőrülnek az áldozatok,
mielőtt utoljára álmodoznak a
hóhérló csöndes délutánról, meg-
sétáltatják még illegális, pórázra
fogott gondolataikat a Folyam
partján, csókot dobnak ügyesen
a szeméttárolóknak, elrendezik az
elrendezhető életbiztosítás felbontását
s beszerzik az elhantoláshoz
szükséges iratokat, várakoznak
tűrhető testtartással a szerepre,
kimondható banális szavakra; szabad-
ság kopogtat az ajtón és szaval ne-
kem, aki alsótagozatba jár, éppen
másodikba, (most ki jár alsótagozat-
ba a szabadság vagy én? ez itt a
kérdés pajtás, nem lehet eldönteni,
mondja a történelem és hideget küld,
ő meg szaval): arcod egy üvegtáblába
merül, egy még töretlen tartományba,
feszülő simaság tengerül viselkedik,
oly reménytelen, hideg és árva,
mint most ezt az éjszakát gyászoló
hajnal, leoldozható vállaimról minden
teher, fölkölthető a legkisebb zajjal
telt élet is: kész Föltámadás utáni
pillanatban élek, kapkodok, lótok-futok,
forrok, akár a tűzre-tett étel –
(és még ilyeneket): egy élére állított
vers talán aládúcolja az éjszakát, dőlni
készülő otthonod, roskadó házadfalát,
egy élére állított vers sokat tehet,
jó lesz majd erre-arra, minden helyett
lesz remény, kezekben tündöklő kenyér,
ha elfogy az is: maga lesz a vér –
egy szép napon uraim már semmire
se leszek vevő, az őszi hónap is
szabadon hullatja levelét, sőt a
tél havazni fog mindenre és mindenekelőtt.
(1981)
< vissza …nem szabad feledNI…! (Versek – 1956 láthatatlan emlékművének talapzatára) verseskötethez