50 sor Sütő Andrásnak
Ez a föld három pillanatra,
míg a köddel satírozó est odaér,
emlékeztet bizonyára még valakit
egy lezuhant repülőre, melynek utasai leszünk…
Akkorra csak a hegyek vázai maradnak,
fehér köd-vákuum szippant föl
minden emberi, állati mozgást és
zümmögve a fekete csillagok alatt
hirtelen balsejtelemtől űzve valaki
ajtót nyit a zuhanásnak; kirúgja maga alól
a repülő szándékait: egyenest a tágranyílt
szemű csillagokba! Egyenest az álom-csutakolta
horizontra, hol felkél a velem bolygó gyerek s
világít orrán, száján a vér –
de szól a dal neki
valaki énekel neki
éjjel zászlóként lengeti
bölcsőjét így rengeti
már sírni se engedi
csak megmaradni engedi
– és repül a gép, jó ha eszméje ép:
nem mi kormányozzuk, nem mi navigáljuk,
nem mi tálaljuk föl a szorongást elűző
műanyagsonkát, nem mi mosolygunk biztatóan,
nem mi úszunk a nyelvi habzás: (ponok, mixek)
tengerében vízözön-gyilkolta bárkán, nem!
Mi utasok vagyunk, motorbőgés fülünkben,
a propeller forgat belül is: minket néz
szeletelhető, szelidíthető levegőnek, s mi
nézünk mereven, mereven át a koszos üvegen,
nézünk az ellépő Század tarkójára reménykedve,
hátha visszanéz, a 2000-ig süllyedés előtt
egyszer még öreg szemével ránk tekint:
de honnan jön a dal megint, mely minden
kalickára rálegyint, hogy gyomrunk se
súgja mi a mély, szívünket hallja égi éj,
úgy dobol a dal után –
kalickában madár repül
verdesi szívemet belül
mért választott engem helyül
mikor szabadságra ehül
– ráadásul még egy holnapi aforizma is:
ha a kalickának szárnya nő; a repülőnek
rácsa nő, álruhás télapók zsákolnak föl
minden gyerekreményt, akkor megint a dal,
mint ejtőernyőn zuhanhatunk, lebeghetünk
alá a hegyváz fölé, a föld felé és három
pillanatra onnan, én az ki… utas lettem-voltam
már értem mit éltem, bár a jegyet nem én vettem
és szándékkal elvesztettem; de micsoda dalt
hallottam!
(1977)
< vissza Halántékdob verseskötethez