Már csak az eldönthetetlen látomások
kísértenek, mint földobható pénzek: fejek
és írások, és ha nem lassítnak nyüzsgő állomások
fű növekszik szaporán; egy átvillant mozdony
megint évszaknyit késik a menetrendből.
Vagy fecskék zakatolnak elő a Délből, és
zuhanórepüléses világcsúcsokat írnak az
elbátortalanult tavaszi lobogókra, de idei
fészkük álmát a tenger szuronyos hullámain
hagyták, és vele az összes meleget.
Nem telepszenek rám a látomások, pedig
az ereszcsatorna bádogja kinyílik rózsaként:
színtelen szirmokat csipogtat a szél,
mintha el kéne hinnem a holnapi csalást,
amikor leszólít e cső tompa fénytörése.
De a szem szimatolni is képes: érzi
az eljövendő nyár nagy keresztrejtvényeiben
függőleges és végleges röppályáit a szónak;
terroristák gyújtózsinórja befűzve bakancsomba
s megfigyelhetik: szívem milyen sebesen számol vissza.
Szorgalmas időket élünk a pusztításhoz:
lépésenként robbantom le a húst a csontról,
istállófehér a csontom, mint a fecskék hasa, kik
a sötétségben szövetségesek, álmok felderítői,
látomások félszárnyú berepülői: szénhúsú pilóták.
És biztatom őket: hontalanságukat majd átsegítem
a felhők gomolygó örvényein és minden tengereken;
rakjanak itthon fészket, villás csontjaim tövén,
egyenek az egészségemre s megmaradásunkra
a szívünk iránt tekergő, álcázott lánctalpasokból!
< vissza Földi pörök verseskötethez