Din pulbere poetul se va ridica
Nem hiszünk már a Költőben, nem bízunk már
talányos párlataiban. Megszoktuk a híd alatt
háló költőt, aki alkoholkatedrálisokban alussza
zavaros álmait. Megszoktuk nagyon a sírkőként bolyongó
garabonciást. Halálát és fura életét
tudjuk már betéve s elvárjuk Tőle, hogy
levegőt egyen és patkányokkal ossza meg fekhelyét.
És bordái között ott virágozzon, akár egy liliom,
a gyors halál.
Az örökkévalóság ígérete.
Megtanultuk, hogy az a költő, aki
frappáns véget ér -,
másként bizalmatlanul közeledünk művéhez,
kell egy fix, igazolható látványos tragédia a hiteléhez.
Legalább egy nyakba akasztott kötél,
egy fejbe fúródó golyó,
legalább a téboly és garantált őrület gyertyáit
képzelhessük szemébe.
Hogy vérünk megtisztulhasson az iszaptól
és sóhajtsanak éjszakánként az internátus csöndjében
a gimnazista lányok, akik paplanjuk alatt
verseket silabizálnak.
Nem elfogadható az az állítás, hogy a költő
bizony kenyeret eszik, vagy legalábbis kenyeret szeretne enni.
Mit jelent nekünk egy költő élete?
Egy csillag sorsát a határtalan égen, vagy annyit csak, mint
egy elszálló tollpihe … ?
Mi nem eszünk levegőt.
Mi nem vagyunk költők.
Nem alszunk patkányokkal.
Mi nem vagyunk költők.
Miénk a boldog szerelem.
Nem vagyunk költők.
Így szoktuk meg: csak a halála
után keressük a költő életét.
A szerelem is hagyott neki egy
üres, királyi trónt.
És talán megbocsátjuk neki azt az eretnekséget,
hogy sóvárgott a mi nyugodt életformánkra.
És majd arannyal fogjuk mérni szavait. Ez is
így illendő halála után. Sőt énekelni fogjuk:
a mindennapi kenyerünk lesz szó szerint is.
A semmi porából támad föl a költő.
Azért, hogy lelki békénket, nyugalmunkat
megőrizhessük.
Megbocsát nekünk. Megérti: szükségünk van a Mítoszokra.
Nagy Gáspár fordítása
Dan VERONA (1947) román költő, Bákó megyében született. Bukarestben él. Tíznél több könyve látott napvilágot. Ez a vers a Zodia măslinului (Zodiákus jegyek) 1974 c. kötetéből való.
< vissza verseskötethez