Az éj keresztfolyosóin
hallani neved, szólít
az enyém-lehetnél-Annák
lágy zizegése; vigyázz
mert lesben állnak vad
martalócok és költő-vadak!
hajad kereksége árnyékolja
a föld valamennyi szerelmesét
akár a telihold földfogyatkozáskor
és söpör a hold a hang
a kiáramló szélfúvás havat
kavar az éjből életem rothadó
avarára; – hát zokogj, a tóduló
könnyeket viszi végtelen nyári
zuhé városok alá, talán halottak
csontjai alá is: ússzanak,
lebegjenek, dőljön Isten partjaira
a szerelmek halottasháza s ne legyen
egyetlen fönnakadó bárka sem,
ne legyen életünk a megmenekülés Ararátja!
mert menthetetlenek vagyunk
világvégére gyalogló szerelmesek,
menthetetlenül őrült én; egy
hajszálon telefonálok az éjben,
egy hajszálhíd-on lépkedő
határtalan országot nagykendőként
terítek vállaidra, mert roncsidő
jön, törött halánték, egykedvű
fűkaszálógép nyír, kinyír; lenyírná
boldogan szívünkről az elemi
zöldet, letörölné a vérpirosat
és megidézné a falfehéret: a megadást
egyedül; – fehér leszel, fehér leszek,
ha nem szeretsz, ha nem szeretlek,
ha nem sírhatsz, nem gyalogolhatsz
velem; Te balladás nevű után
következő, Te párizsi varrólány
illyési-toronyszobából menyasszonyommá
előröpködő és életemből kizuhanó,
Te lányom előtt és
után szökellő nevemszerinti ANNA!
< vissza Halántékdob verseskötethez