I .
A táj fölé
füstben remegő levegőre
akár cirkalmas betűkkel
is – hogy elhagyod, ez lesz
az utolsó tűzrakás, recsegés,
füstbementterv-idény mióta
jársz, visszatérsz, köszöntöd
– de most kegyetlenül kattogó
szívbillentyűkkel az estéli
homályra ráírod, fölkarcolod.
II.
Az éj fölé
és alámerülve már minden
szemeid zárná a párnák puha
börtönfalába: aludj, aludj,
álmod saruját levetve szökj
meg a tárgyilagos pihenésbe;
lábad ne húzd állad alá, ne
gömbölyödj amőba-testté, mert
álmod is nyugtalan-görbe lesz,
és földerítik szuperműszerek
hogy mitől – álmatlanul és
alvatlanul színleld ágydeszkától
ágydeszkáig a békés állampolgárt,
s virrassz az éj fölé száz Napot
keltő, ezer madárfüttyben, méteres
harmatban lüktető hajnalokat!
III.
A költők fölé
(litánia-részlet)
kiket képzelünk esetleges
válaszunkban a központi kérdőíven:
álomváltókat, képzeletszabályozókat,
szabadságfékezőket, reményszabotőröket,
kétségoszlatókat: bérpiros milliót;
és földet képzelünk, jó sokat, hogy
ne rázzanak – – –
Fehéregyháza földjét
Házsongárd földjét
Kerepes földjét
Farkasrét földjét
Magyarország
földjét
Európa
földjét
a FÖLD földjét
és verseket képzelünk föléjük
szemnyitogató szemfedőnek,
s bólintanak a fényes kézjegyűek:
megannyi földalatti lézerágyú,
semmivé-hamuvá lövik a gyáva papiríveket.
< vissza verseskötethez