Attila, ha látnál, ha onnan most idelátnál,
hol ülök halálraváltan, sínekre, kerekekre várva,
rettentő zavaros, de bölcs most is a folyó,
csak úszik a rengeteg hajó, ág, deszka…
sehol egy kijózanító dinnyehéj, ülök tehetetlen itt,
hullám nyaldos, hűvösen meglegyint, ahogy a fehér
lépcsőkön hanyatt könyöklök, vásik a szívem, fáj az
öklöm is; szépen ível a híd egymagában, mint egy zászló
olyan lobogásban virít egy kimosott nyloning;
odébb bőrre vetkezett testen, testek, alig mozdulók,
meztelenek, a keresztrejtvényben tán a versed fejtik,
de arra már nem gondolnak, hogy a víz ágakat hoz csak
és dinnye helyett citromhéjat: ami neked édes lett volna,
az itt savanyúan foroghat; bár zárkózhatnék a Dunába,
de riasztó csónak köröz, valami más nép naszádja
éppen kiköt itt előttem, ülök Attila a fehér kövön, ülök
és tudom, hogy mégis ideláthatsz, arról szóltam, amit láttál,
amit láttam, mesélj nekem, hogy hinni kell a Dunának,
s bármi úszik is versben vagy horgonyoz a semmi ágán,
taníts, segíts megvallani: "nem oly becses az irhám…"
(1971)
< vissza Földi pörök verseskötethez