La Fontaine úr, kívánnék boldogabb évet,
de ahogy a költők, a mézbefúló méhek
utolsó szolgálati repülése sem édes történet,
akik nem dobtak ki fekete dobozt ugyan, valahogy
mégis feketén láttak, bár a Nagy-Irányítótorony
ontotta a jobbnál-jobb repülési előrejelzéseket:
látási viszony, szélerősség optimálisra csavarva –
s ők ott fent az örök Akácos fölött, az áhított
édes illatoktól, vakhittől már-már becsípve s
kijózanodva látták a teli torokból szálló ködöt,
melyen annyi rés se volt, hogy lelkük az Úristen
elé épségben elvillanhatott volna; maradtak ég és
föld között magukra, feketén zümmögve a keserű mézek
himnuszát utolsó szárnycsapásukig – mint a költők.
< vissza Földi pörök verseskötethez