Feltűztem gonosz banyáim hajzatát azzal a sublótból lopott fényes csattal; akár
a hold-sarló vakított, melltű, szalmahúzó vonyogó ragyogott ki tépdelt levelű
diófák közül mígnem haj borult rá. Bámészkodtam bedőlt kerítések tövénél. S
hulltak a diók, borítottak rám fényt a csatok, végképp beborítottak a szoknyák.
Így zuhantam csalán-zuhatagba, minden méreggel összecsípve. A banyáknak kiáltott
tízesztendős szüzek már mindenüket kitakarták nekem, s nevemet lihegték, ahogy
rozsdás ekéknek támaszkodtunk. A taligaküllők vasalatlanul osztották a fényt
fejünk fölött. Szalmából csudás dolgok fonódtak; szalmaszerelmek, halálig,
sírig. Madár röpült a diófa tetejébe. Figyel, figyel ide homlokomra, s vájná
szememet. Az a madár nem engedett mozdulni, lenyom csalán mélyire, szeretők
ölére, bíbelődni a tűkkel. Fél pillantással a gonosz madáron mesébe kezdtem: az
a királyfi repülni kezdett lefelé, áthúzva hanyatt a kazal, az ól, a ház, a
hegy, a pince, a Gövecses-alja, Ferta, Kumbor-főd, Cuna, Kaptás egy világnyi,
egy egész világnyi hegy- és vízrajza alatt, s átrepülve maga hite alatt csalános
koronában, s dühülve a fejére dobbanó dióktól, csak repült egyre. Kérdezzétek
meg öreganyját, Bakler Máriát, az Ő sötétkék köténye érti ezt a furcsa rohanást,
érti a röppálya dísztelen parádéját, ahogy a királyfi végigfut a
Petőfi-kukoricás mentén, s mondja: no, most aztán nincs kegyelem,
lehettek eztán nélkülem, világgá megyek! Fut, fut a patakig, ez itt a világ
vége, s vissza a kukoricák és tökindák közt felhorzsolt lábszárral. Így
bohóckodott a királyfi, de komolyan ismerte a Káldi-domb rókalikjait és a téli
szánkautakon a legjobb dobatókat. Legfőbb ellensége a nagy vörös kakas, amint
szemének ugrál, ezért mélységesen megvetette, a kismalacot tejjel itatta, a
csikókat rendre elsiratta, s kutyája ugatását a harmadik határból is komoly
bajnak tudta. Ha gyanús emberek padlást söpörtek, ha puskát kerestek “puskás
Kelemenéknél”, ha elindult a hossziszekér a Futurába búzás zsákokkal
megrakottan. És jöttek a pajtagyújtogatások hideg őszi éjjeleken, csak üszkös
kertlábak maradtak örökre felsöpretlen udvarok végén, és jöttek a mindent
megszitáló, beborító, igazságtévő hóhullások. “Gombócokban hull a hó” – írták az
irkákba, átázott bakancsok párologtak szénszagú levegőben. Csak a hóra
gondoltak, nem arra, ami a papirosra kerül, a száncsengőre, a lóhorkanásra. Az a
királyfi feltűzte gyönyörű lányok hajzatát, legszebb lovának sörényét pedig
egyoldalra fésülte, s mégis repülni akar, de az a madár… Még mindig a
homlokomon a szeme, a lányok figyelme erősen a számon. Megvárjuk, míg leszédül a
csúfság, aztán repülünk igazából. Banyáimmal várakoztunk alig pisszegve. Szemünk
és a fényes tűk ragyogtak. Tátott szájjal néztük, ahogy a madár kitárta
szárnyait, és úgy maradt. Később feldobtam egy diót, de nem találtam el. Mire
újból dobtam, úgy eltűnt, mintha a föld is meg az ég is elnyelte volna. Egyedül
maradtam. Hová lettél, madár, kiáltoztam, s hová tűntek a banyák? Kétségbeesve
szorongattam egy diót és a fényes csatot.
< vissza verseskötethez