Október van.
Mily különösre aszalt október!
Mintha bujkálnék menekülnék én is!
Telő Holdjával űzetem magam
ködök és felhők rongyain át
hogy ne lehessek a város foglya
midőn a ragály megcsiklandja
a paroláért kinyúló kezeket!
Maradjak csak itt.
Sőt veszteg is ha kell!
Kerítetlen kertemben legyek
a magam ügynöke: hallgassam le
az éjt hány riadt dobbanás még
az első lefutó csillagig?
A negyedik kakasszóig?
Október van.
És mintha dobpergés
mintha csizmazajok…
pedig csak száműzött cicák
és tüskés malacok
keresnek itt egy-éji menedéket
bár a fákon fáimon
sehol a levél sehol a lomb…
Így állnak már mióta…
mint ruháiktól megfosztott
szikár tábornokok
s nem tudják mikor is következik
és mi az mi elközelg
állnak végórájukhoz közel
a gyümölcsvetélő szörnyű
nyár után mikor aszályt
lehellő szél-dzsidások
hozták magukkal ráadásként
a férgek martalóchadát!
Most aztán félnek-e?
Szégyenük van-e? Ha elcsapott
részeg kódexmásolók vésik
törzsükbe a letipratás
obszcén jeleit? S úgy végzik-e
mint a Gyilkos-tó
büszke fenyőcsonkjai?
Vagy mégis csak bitó
lesz belőlük is – holnapi
árulást balzsamozó
tárgyilagos hír? Jóslat?
Talán a győzők suhintó
szekercéit megérintő száj?
Valahai "szabadság-heg"?
A többit még ne sejtsük!
Elhozza majd a bajt a hajnal…
de azt a jaj-t ki ne ejtsük!
Most még a kertben éj
s az éjben
október van.
< vissza …nem szabad feledNI…! (Versek – 1956 láthatatlan emlékművének talapzatára) verseskötethez