Baka Pista mostani címére
Kemény kis kártya, Lajostól kaptam, csongrádi titkos fiókjai őrzik az ilyesféle relikviákat, idemásolom betű szerint, de nem formahűen:
| AZ EÖTVÖS KOLLÉGIUMBAN (XI. MÉNESI ÚT 11- 13.) 1976. MÁJUS 13-ÁN, CSÜTÖRTÖKÖN ESTE 8 ÓRAKOR Baka István, Nagy Gáspár, Pintér Lajos KÖLTŐI ESTJE. BEVEZETŐT MOND: Kormos István. KÖZREMűKÖDIK: Márai Enikő, Vándorfi László. SZERETETTEL VÁRJUK! |
Bizony, szeretettel vártuk, várták, szép este volt, az egyetemisták kitüntetett figyelmétől övezve, mondhatni forró este, mindhármunk kötete az előző évben látott napvilágot, és Szegény Yorick mondta a bevezetőt, és szerfölött sajnálta, hogy Baka kötete nem nála jelent meg, de odatartozónak gondolta. A forróságot a Feneketlen tóban hűtöttük, május volt, csütörtök… Aztán már 20 esztendő sem maradt, illetve pontosan 20 esztendő a Magdolna-zápor és a November angyalához között. Tíz könyv, melyek homlokán a legfelső redőkbe azt írták: Baka István. Halála óta, 1995. szeptember 20. óta, ami egy szerdai nap volt, hogy élni lássam, inkább a prózáit olvasom, mint a verseit, pedig ezekben is ott járkál, ott muzsikál a halál, kerülgeti a szekszárdi szőlősdombokat, szólnak a trombiták, az orgonák, vonyítanak a hegedűk, s mintha hordók gurulnának lefelé, dörögnek a dobok, s a tagadott, mégis vágyott Isten végső tapsaként csattannak össze a rezek. Rezeg a szívem, a szívünk. Isten mindent tud, mindent lát, minden porszemről főkönyve van, bár papját nem hívták oda, de ott volt, hallgatta a véle viaskodó szolgája esdeklő versét, a koporsó födelét lecsapó utolsó két sort: "Megszabadultam tőled mégis árvád / Vagyok Uram ki várva várva vár rád", s hallgatta a végtelen zenét, ahogy rendelted, ahogy hallgattad a szeptemberi napfényben, ahogy elkószált a hegy felé, s ahogy visszajött, visszaverődött. Kétszer jártam a szekszárdi temetőben, kétszer szorongattam koszorút, 1991 áprilisában, csepergő esőben Dénes temetésén, és aztán most, néhány évvel később szinte nyári hőben, szeptember végén. Lehetett volna mondani akár a Szeptember végént is, de a te Petőfi versedből is: "Hazámmá rothadok – akárki: / barát vagy ellenség temet". Azt hiszem, Pista, a barátaid voltak ott, akik nagyon szerettek, és nagyon borzongtak is, pedig mondom, szeptember végi kánikula volt. S azóta nem a zárt, fegyelmezett verseidet, szíved ritmusát gyönyörűen kidoboló jambusaidat olvasom, hanem prózáidban, vacogtató történeteidben találkozgatunk, de aztán egyszer-kétszer mégis kiszólsz, A századvég költőihez – egyre jobban érzem a figyelmeztetést! – s halovány visszhangként, a Szekszárd-Szeged-Budapest-Szekszárd kiszögelési pontok közti különös háromszög égi membránjáról, mintha csak Liszt ama Miséjéből áradna a hang, a hangod: "A húsként pirosló alkonyatot / ellepték csillag-kukacok, – hiába / vágjuk a holdfényt hagymakarikákra: / nem nyomja el a rothadás szagot." Már nem sírok. És te pedig nevetsz, ahogy szememet dörzsölöm. Persze, hogy hagyma! Élsz, élsz nagyon…
(1996)
< vissza verseskötethez